Tudom, tudom ez rendkívül közhelyesen hangzik de mégis van benne valami.
Egészen vasárnap estig úgy gondoltam, hogy a velem történő dolgok, az én veszteségeim mind-mind a legszörnyűbbek.Mindig úgy éreztem hogy senki nem érti meg, mi múlt el akkor éppen. S higgyétek el szerelmet, szenvedélyt, mindent hagytam már el én.
Azt hittem minden egyes ezerszer is elátkozott történésért az ég felé kéne ráznom az öklöm és válasz reménye nélkül kérdeznem: " miért?"
Egészen tegnap estig!
Ugyanis a tegnapi nap folyamán történt, hogy Anti barátom itt tartózkodott Miskolcon.
Persze sok mindenki más is volt vele, mindegyik címeres gazember, léhűtök társaságából való, legjobb mulatozós fajta, de a történet szempontjából jelenleg csak ő a fontos.
Ez esti csúfos berugás után úgy döntöttünk hogy lepihenünk nálunk, és csak másnap vettük észre hogy ő bizony elhagyta a pénztárcáját.
Mivel még frissében történt a dolog,elrohantunk a tegnapi est helyszínére és keresni is kezdtük a tárcát.
Nem találtuk ugyan meg a pénztárcát de ezek után lejártuk térdig mindkét lábunkat. Voltunk a rendőrségen,az okmányirodában és egyébként még mindenféle megszámlálhatatlan helyen ahol leadhatták jótevő emberek az iratait.
Viccelődtünk amig ki nem fáradtunk, azt mondtuk ha meglesz a pénztárca minden pénzt eliszunk belőle, de sajnos ez sem csalogatta elő a kis dögöt.
Így az én kontómon ültünk be egy másnaposság elleni, és bánat oltó sörre.
Lett belőle három ugyanolyan, és máris filozófikussá vált a beszélgetésünk.
Akkor és ott pedig olyat mondott Anti amin egész nap agyaltam, valami ilyesfélét:
-" Lehet hogy így kellett ennek az egésznek lennie. Végülis nem söröznénk itt egy jót ha most meglenne a pénztárcám "-

Ekkor jöttem rá hogy a veszteségek, a rossz dolgok, szükségesek az életünkben. Minden egyes ilyen történés. Mind csak tovább lök minket egy olyan irányba,amelyről nem tudjuk mi lesz a vége. Lehet az is,hogy pont ezen veszteségek ébresztenek majd fel minket és ezek tanítanak meg hogy másként kell csinálnunk dolgokat. Vagy épp a történések véletlenje fog olyan helyzetbe sodorni hogy ezerszeresen visszakapjunk mindent az élettől.
De a legvalószínübb hogy tévedek. Nincs égi igazságszolgáltatás, csak ámítom magam, és ami egyszer volt, soha nem lesz újra.
Nekem csak az vidámságtól csillogó szempár hiányzik, de persze Isten utál minket... a többit találjátok ki magatok.


u.i.: Ja és ezúton kívánok Antinak sok sikert a tárcához, meglátjuk igazolódik e az elméletem :)




 

A siker csak addig tart, amíg el nem cseszi valaki. A kudarc viszont örökké megmarad.

Álmomban macska voltam. Követtem egy lányt (ismerősömet), mert tetszett. A lány simogatott, játszott velem eleinte. Aztán hiába dörgölőztem a lábához, hiába próbáltam dorombolni neki, nem akart felvenni az ölébe és magával vinni, mert nem érdekeltem már többé. Aztán tovább követtem, ott voltam végig a nyomában. De már nem a kis aranyos cicaként, hanem a szegett fülű, sebes pofájú, csapzott bundájú éhes, vérre szomjazó hiúzként. Ekkor ő megijedt, és elszaladt. Nem értem utól. Végig próbáltam neki elmondani, hogy én vagyok az, Lacó, de ő nem értett macskául, én meg nem tudtam emberül.

Miután felkeltem másnap, igen szarul éreztem magam. Nem volt kedvem semmihez. Hitvány reggeli után nekiálltam a norvég nyelvtanulásnak, de pár perc után félredobtam a jegyzetet, bekapcsoltam a számítógépet, összeválogattam egy rakat beforgatós zenét, majd lehevertem az ágyra, és hallgattam, közben meg ezen az álmon gondolkoztam.

Szinte kivétel nélkül emlékszem minden egyes álmomra, miután felkelek, ezért ritkán szokott így érinteni a dolog. Ez viszont elég fura volt. Rájöttem, hogy valójában ez az elmúlt 5-6 év nőkkel való kapcsolataimnak a története besűrítve egy rövidke szösszenetbe. NB cimborám mondott erre egy jó szakszót, de már nem emlékszem rá.

Jópár lánnyal volt már dolgom. Nem kérkedésből mondom, szimplán csak tényközlés. De a javarészük csak rövidke kaland, semmi több. A komolyabbra forduló kapcsolataim széthullottak kivétel nélkül. Ennek a miértje számomra mindig egy nyitott kérdés marad. Lehet, hogy egy kívülálló, aki kicsit jobban ismer, megérti mi a helyzet, de nálam még mindig homály fedi a dolgot. Na de visszatérve az álomra: csaptam a szelet pár lánynak eddig, akik tényleg komolyan érdekeltek. Nem olyanokról van szó akiket csak a "rock'n'roll" miatt bepiálva fel akartam volna szedni. Ezek a lányok tényleg tetszettek, nem csak külsőre, hanem jellemileg is. Összeismerkedtem velük, kavartunk, együtt lógtunk, elvoltunk, de aztán mégis rosszul sült el a dolog. A végén pedig hoppon maradtam, és elhidegültünk egymástól. Kaptam én már fejmosást emiatt jópár embertől. Akadtak közöttük nálam sokkal bölcsebbek is. De valahogy mégsem tudtam okulni a hibáimból. Hiába vagyok én huszonakárhány éves, ha ilyen téren úgy gondolkodok mint valami kis taknyos tinédzser. Megy ez a kurvanagy rock'n'roll, küldöm a dumámat, ugrálok egyik nőtől a másikig, de egyiknél sem állapodok meg, csak hajtom őket, meg a bulit. Nagyon tréfás amikor néha el-el sütöm, hogy hú de szerelmes vagyok ebbe meg abba a lányba. Közben meg még lány sosem mondta nekem azt hogy szeret. Nem volt belém még nő szerelmes. Ez van. Mert valamiért ezt rohadtul nem tudom elérni. Emiatt meg is ijedek, amikor egy lány komolyabban megtetszik (az érzéstől, a lánytól, meg önmagamtól is). Nem bennük van a hiba, hanem bennem. Valami irdatlan jellemhibából kifolyólag történik ez sorozatosan, vagy pedig egyszerűen a Legfelsőbb Alkotóművész nem ezt az utat szánta nekem, és folyamatosan beleköp a levesembe. Egyesek szerint zárkózott vagyok nagyon, és a rock'n'roll meg még jópár álarc mögül próbálok beilleszkedni, próbálom elfogadtatni magam, és talán ez a hiba. Vagy csak szimplán Isten utál minket, de engem valamiért még jobban. Rendben. Remélem olvassa a blogot, és felkészül, mert jön még ő az én utcámba.

[ja és most TÉNYLEG úgy érzem magam mint egy rakás kihányt epe]

Szóval végre nekem is elkezdődött az egyetem mint minden más nomrális embernek. Volt szept. 11 is, mégsem dölt össze a világ ahogy az Amerikaiak fele megjósolta. Rendben,csendben zajlik a suli ( értsd: kurvák, piálás, minden ami a csövön kifér ), és persze ennek megfelelően akadnak vicces kellemetlen vagy éppen kimondottan szar helyzetek. Egy ilyen kellemetlen sztori pont velem esett meg amit nem általlok megosztani veletek.
Tehát: a suli kezdete elött mint minden normális ember tanszereket vásároltam. Füzet. toll, egyéb felismerhetetlen kütyük használlhatatlan halmaza. Ezekre azért volt szükség mert hát hiába nem látszik, tanulok ám én, a tollakat meg szeretem elrágni, elhagyni stb. Pont ezen elhagyás mániám miatt vettem egy új tolltartót is amire Red csak annyit mondott:
-Végre eltünt az a másik retek szar?
Nah mind1 én azért örülök neki hogy van, nem tünnek el tollaim. Édesanyám viszont, valahogy ezzel a tolltartóval nem barátkozott meg igazán. Minden holmimat amit a szobámban talált, erőszakosan bele akart helyezni, hiába mondtam neki hogy ebbe csak írószerszám való.
Persze előbb-utóbb győzött az ész ( értsd: addig üvöltöttem amig el nem menekült édesanyám előlem), tehát én részemről le is tudtam ezt a problémát.
Csak hogy a probléma nem tudott le engem. Csupán kivárt. Egészen a hétfő reggeli órám kezdetéig. Ott ugyanis leültem a padba, két csinos lány pedig rögtön mellém. Láthatóan elsősök voltak és nagyon nem találták a helyüket. Kérdezgettek, én válaszolgattam. Majd az egyik kért tőlem egy tollat.
Én kinyitottam a tolltartómat és a Legnagyobb Alkotóművésznek hála ott két csinos csaj szeme előtt kiesett belőle egy GUMIÓVSZER.
Persze én majd elsüllyedtem, de a csajok rákvörös színét is emlegethetném, leginkább mégis két személynek köszönném meg ezt az aranyos kis nüanszot. Édesanyámnak, aki oda tette az említett óvszert, és persze Istennek aki megrendezte ezt a jelenetet.
Isten utál minket, én már csak röhögök rajta :)
 

Itthon vagyok. Fájok. Kimaradok az egyetemen lévő összes jó nyitóbuliból... kell ennél több hogy érezd:
Isten utál téged?
Nem túlságosan.

Ja igen, sokan mondták hogy írjak valami frappánsat ide. Meg hogy nagyon várják a történetem. Még ezzel is megvert a sors mivel ihletem sincs manapság. De csak kicsikarok magamból valamit, mert ennyien ugyebár nem csalódhatnak bennem.

Orrsövényműtétem volt. Nagyon fájt, még most is nagyon fáj, és bármennyie hiszitek,egyetlen mókás pillanata sem volt. A doktor ma nézte meg újra kontrollvizsgálat kereteiben az orrom. Jövőhéten mehetek vele megint vissza szenvedni. A legrosszabb persze nem ez a dologban, hanem az hogy anyám egy hete itt baszogat, a szobám 4 falán kívül pedig nem látok semmi mást.Csak a gyógyszer-fájdalom-fetrengés egyvelege van.Nincs konklúzió vagy vicces csattanó.
Úgyhogy ha ezek után adhatok tanácsot, azt javallom. Nem műtesd meg az orrod! Soha! Ha te is vagy olyan szerencsés mint én, és Isten téged is csak annyira kedvel mint egy darab szart, akkor fájni fog.
Nagyon
mint most nekem...
 

Utálom Harry Pottert. Utálom a filmeket, de mégjobban gyűlölöm a játékokat. A könyv meg NEM-ÉR-DE-KEL. Pár évvel ezelőtt néztem, ahogy a 6-7-8 éves unokatesóim játszottak az akkori legújabb idétlen HP játékkal. Legszívesebben lerúgtam volna a monitort. Nem is csodálom, hogy a korukbeli, meg fiatalabb kölykök nagy része ostoba tökfilkó.

A HP játékban nem volt egyéb feladat mint mászkálni, ugrálni, meg rákattintani egy-két szarra, aztán a kis HP figura lökött egy abrakadabrát, és meg volt oldva a dolog, a kölykök meg felszabadultan örültek-kacagtak, hogy mekkora királyság volt megoldani a küldetést. [Nem tudom mit reagáltak volna, az üveges tekinteten kívül, ha eléjük lökök egy Commandos utolsó pályát] Hát én 6-7-8 éves koromban Dune 2-ztem, Warcraftoztam, Settlerseztem, Maniac Mansionöztem, Quest for Gloryztam, stbstbstb. [Persze akkoriban is meg volt az, hogy egyesek leragadtak a Nintendonál, és nem azért mert nem volt pénzük PC-re, hanem mert sérült hülyék voltak] Ezekhez kellett azért valamennyi ész, türelem, meg persze idő. Ebben a kurva rohanó világban meg már nem is csodálkoztam, mikor pár évvel ezelőtt Karácsony körül az unokatesómmal Need for Speed Underground 2-ztünk, és a kiskölyök szinte hisztizve üvöltötte hogy MIKOR LESZ MÁR NITRÓ?!?!?! Mert nem tud előzni, csak "nyomná a gázt", hiába van hátra még vagy 4 kör a 6-ból. Hát ezek a kis szarosok mindenhová sietnek. Jó persze amikor én voltam kölyök, még nem voltak olyan nagyondurva grafikájú játékok, viszont akkoriban egy játékprogramnak kellett valami értékes tartalom is, hogy megfogja az embert. Pár hete beszélgettem egy ismerősöm öccsével játékprogramokról. Mondtam neki, hogy per pillanat egy régebbi játékkal tolom, erre ő kiröhögött, hogy az ezer éves, meg milyen szar grafikája van már! Úgy leosztottam a kis taknyost, hogy csak pislogott. Mondtam neki, hogy ha már egy játék nem csilli-villi, hozzá sem nyúlsz? Ennyi eszed van kis szaros. Elhiszem, hogy a legújabb Transformers játékot őrjöngve, habzó szájjal végigtolod, de baszdmeg, abban irányítasz meg hentelsz. Egy kis Baldur's Gate-hez vagy Day of Tentacles-hez kevés eszed lenne, és öt perc után a google-t túrnád cheat után. Mondjuk attól kaptam majdnem agyvérzést, amikor elkezdtünk szerepjátékról beszélgetni. DnD-re rávágta: "Jaja, az olyan mint a Lineage, mi? Áhh a WoW-ot jobban szeretem." Itt felálltam, és inkább lementem a legközelebbi presszóba egy sörért, mert azt hittem megfojtom a kölyköt. Ezeknek már fantáziájuk sincs szerintem, mert mindent a számítógépes grafikai megvalósításban látnak a modern animációs filmeken meg játékprogramokon. Tehát az ork az úgy néz ki mint a WoW-ban, a varázsló az biztos köpönyeges-varázspálcás, mint Harry Potter, a robot meg tuti mint Optimusz Fővezér.

Rühellem a kölyköket, meg az egész agyzsugorító szar játék- és filmipart. Komolyan mondom, ez az egész csak IQ rombolásra van, hogy a társadalom csak hülye embereket termeljen, azokat meg szépen át lehet vágni, hogy a megmaradt néhány okos jó pénzeket meg agyatlan, befolyásolható rabszolgákat kaphasson. L. Ron Hubbard is ezt csinálta, meg a többi szcientológus seggfej, csak más módszerekkel. Hát ezért nem fog majd [sok év múlva:P] az én fiam a Harry Potter sokadik részével játszani, mert orrbacsapom, azt megmondom neki, hogy majd akkor csinálhatja, ha sakkban, vagy Ultiban hazavág ENGEM.

Nos, természetesen a különböző törvényszerűségek megestét vizsgáló matematikai képleteknek se vége se hossza. Mégis Murphy személyében tisztelhetjük a legelemibb igazság felfedezőjét: Ami elromolhat, az el is romlik!
Persze lehet summázni a dolgot, miszerint mindez akkor következik be amikor a legrosszabb / bosszantóbb / kellemetlenebb szituációt idézheti elő vele tulajdonosa számára.
Csak hogy értsétek, nálunk elromlott a kávéfőző.
Halála pillanatába bizonyára valami utolsó látványos dologgal akarta befejezni földi pályafutását, hiszen eddigi létezése eléggé érdektelen volt. Így hát, utolsó erejét kihasználva egy iszonyatosan hangos dörrenéssel a levegőbe emelkedett, szétdurrant izzó kávézaccal és forróvizzel fröcskölve tele a konyhát.
Az, hogy Zael cimborámmal mindketten épp az adott helységbe tartózkodtunk csak hab volt azon a bizonyos tortán. Megégtünk, mocskosak lettünk és félig főtt kávé szagunk marad szerintem, legalább egy hétig. Döbbenetünkből felocsúdva végignéztünk a romokon és a végtelen pusztítás kávéillatú szimfóniáján, aztán a következő pillanatban hisztérikusan elkezdtünk kacagni. Percekig fulladoztunk saját szerencsétlenségünk morbidan vicces mivoltán. Mert hát ki mással  történhet meg az, hogy életében egyszer hozzányúl a lakótársa kávéfőzőjéhez és ezzel újrafesti a konyhát? Csakis velünk. Velünk, akik tudjuk hogy létezik Isten, és tudjuk azt is hogy utál minket. Én személyszerint már csak egykedvűen tűröm! Tanulj meg kacagni a nyomorodon ember, talán vidámabb életed lesz, én pedig visszamegyek súrolni a konyhát.

[Az orromon es a labamon meg mindig I. foku egesi serulesek vannak a rohadek kavefozo miatt. Amugy hibak, elgepelesek javitva - Zael]

Nos, itt van mindjárt az ősz. A nyár az utolsókat rúgja, a nyaralásoknak vége, és az utolsó nagy örjöngések következnek. Nekem ilyenre sikerült a Sziget fesztivál. Mint minden normálsi magyar ember én is csak hümmögve nézném a TV áldásos műsoraiból a Sziget-Híradó egyveleget, viszont hála a Legnagyobb Alkotóművész elhatározásának én szemtől szembe is megtapasztalhattam a brutalitást. Sok tízezer külföldi akinek jó dolgában nincs semmi elképzelése az életröl jön ide kitombolni magát. Költik a pénzt, basszák a magyar csajokat, szétvernek mindent, mert itt lehet, itt szabad.
Mi pedig kiszolgáljuk az igényeiket. Odatartjuk magunkat hogy leköphessenek, vagy belénk törölhessék, ahogy éppen jobban esik nekik. Kiszolgáló személyzet vagyunk számukra semmi más. Elfelejtjük a törvényeinket, egyenruhákba csavarjuk a büszkeségünket, és hagyjuk hogy azt tegyenek amit csak akarnak.
Persze pénz beszél kutyaszar táncol!
Engem jól megfizetnek azért, hogy kivegyem a részem a multikultúrális-homoerotikus-cionista emberroncs gyártó műveletböl. Alkalmazkodunk. A világ ezt várja tőlünk.
Persze ritka kivételek akadnak. Csak sajnos kevés. Valószinüleg azért nem sodorja mellénk az élet az értelmesebbik fajtáját az embereknek, mert Isten utál minket, vagy mert nem létezik értelmesebb fajta...

Na, hazatértem a Sziget fesztiválról. Bár melózni voltam, mégis megvolt egy kis fesztiválfeeling is: koncert előtt bepiálás, majd egyik koncertről a másikra sprintelés, utcapadkán sörözés, majd hajnalig beszélgetés, vadidegenekkel ismerkedés. [Erről majd asszem Wacak fog írni egy postot.] Persze a lényeg: napi 12 óra meló. Ez azért megadta az egésznek az alaphangját. Jó-jó, lehet mondani, hogy megfizetnek rendesen, meg ingyen kaptam hetijegyet, de akkor is, ez elrontja az egészet. Meg különben is, én Szigetre fesztiválozni, szigetlakóként sosem mennék. Nem csak azért mert bitangul drága az egész. Egyszerűen túl nagy nekem, túl sok a külföldi. Meg utálom a sok büdös parasztot akik ott kóvályognak, és megkeserítik az életemet.

Vasárnap este értünk fel Budapestre, kb este 7 körül már ott is voltunk a fesztiválterületen. Beregisztráltunk a melóhelyre, felvertük a sátrat, Auchanban vettünk sört, megittuk, külföldiekkel dumáltunk, a tesóm majdnem eltörte a bokáját. Bitangmásnaposan keltünk hétfőn délelőtt 9-10 körül, még aznapra nem volt meló, ezért végigheréskedtük a napot. Auchan előtti parkosított részen henyéltünk, aludtunk, majd estére visszamentünk, és végigtomboltuk a Tankcsapda koncertet. Másnap kezdődött a meló. A tesóm barátjával, G-vel őriztem egy helyet, Red és a barátnője együtt voltak szintén, hugom meg külön (később Wacakkal) melózott. Nagyjából ez volt a felállás a fesztivál végéig. Nappal meló, éjszaka koncert. G-vel tökjól elvoltunk a 12 órás nappali műszak során, jófejek voltak a srácok-csajok akik felügyelték ill. üzemeltették a Pécs 2010 Infopontot, meg az Olvasóligetet. Koncertek szintén tetszettek, viszont eléggé magányosnak éreztem magam végig. Tavaly Reddel meg Wacakkal azért végiglógtuk az egészet, idén meg totál olyan érzésem volt, mint a 2007-es, ill. azelőtti Sziget feszteken, amikor teljesen egyedül voltam fent melózni. Most ugye Rednek ott volt a barátnője, tesóm meg a pasijával, G-vel volt együtt. Na mindegy, szal így mindig feleslegesnek éreztem magam amikor vége lett este 8-kor a munkaidőnek, ezért a kedvem is rossz volt szinte kivétel nélkül. Csajozás volt, de csak minimális. Szarul voltam, motíváció nélkül, így meg nem volt értelme az egésznek, mert igen szánalmasnak éreztem magam bármiféle kezdeményezéshez.

Idén volt melózni A. is, de sajnos nem egy helyre kerültem vele, így a fesztivál ideje alatt összvissz kétszer találkoztam vele. Szóval kicsit hiányzott a társasága. Akár csak M. Bár ő jöhetett volna, mégsem sikerült neki egy kis baki folytán. Na nembaj, majd kárpótolom egy Szigetes pólóval, remélem örülni/tetszeni fog neki.

Szóval a koncertek jók voltak, de nagyon egyedül éreztem magam. Bár lehet csak irigy voltam a többiekre. Lényegtelen. Várom már nagyon az iskolakezdést, meg az őszt. Legyen vége gyorsan ennek a rohadék nyárnak, mert nagyon nem tetszik. Évről-évre egyre rosszabbul, egyre nyomorultabbul és magányosabban érzem magam az év elvileg legvidámabb szakában. Mindenki másnak jól sül el, beújítanak párkapcsolat, anyagiak, fesztivál/bulik vagy bármi terén, én meg hiába próbálkozok bármivel, minden rosszul sül el. Nyilván bennem van a probléma, bár lehet, hogy csak a Legfelsőbb Alkotóművész gondolja úgy, hogy akadályokat gördít elém amúgy is rögös utam során, afféle próbatétel gyanánt. Vagy csak szórakozásból. Közben persze megfeledkezik a többi emberről, és nekik jól sül el a nyár, ugyanis undorító humorát csakis rajtam éli ki. Ősszel meg télen legalább békén hagy, de akkor meg a többi halandó érzi szarul magát, és nekem meg emiatt nem jó. Isten utál minket. Főleg engem. De küzdök ellene, csakhogy megnehezítsem a dolgát a rohadéknak.

[Na csak a rend kedvéért: ez nem önsajnáltatás, inkább amolyan összeesküvés-elmélet, meg vallomás. Nem kell a nethuszárkodó oltogatás. Ehelyett szemtől-szemben egy sör, vagy egy kávé mellett szívesen megbeszélem ezt az egészet bárkivel.]

Pont olvastam egy érdekes cikket jelenlegi kedvenc blogomon, a gyuloltellensegeink.blog.hu-n, innen jött a post ötlete.

Kurvasokmindent letettünk ezért a vén Európáért, felvettük a kereszténységet, védtük a nyugat seggét a tatárokkal, nem sokkal később a törökkel szemben, miközben ők a saját kis hatalmi harcukkal voltak elfoglalva. [Itt jegyezném meg, hogy Batu kánt, és a krími tatár bandáját át kellett volna engedni díszkísérettel az országon, aztán megmondani nekik, hogy raboljatok, fosztogassatok Európában baszdmeg, minket ne bántsatok, adjátok ide a zsákmányotok egytizedét, cserébe nem döglöttök éhen hazaúton, csakhogy minden prímán, olajozottan menjen...]

Nyugat-európai keresztény testvéreink persze már csak akkor léptek, mikor plafonig ért a szar, és az Oszmán Birodalomnak csak sikerült végre betörnie a politikailag meg mindenhogy szétszaggatott szépmagyarhonba, amit külföldi segítség nélkül, egyes-egyedül, hős végvári vitézek vére árán védtünk jópár emberöltőn keresztül. Aztán amikor a szultán belekóstolt Bécs büszke várába, [A rossebnek nem taszította rabigába őket Mátyás annakidején.] gyorsan jött a Szent Liga, a hős megmentő Habsburgok vezetésével, idekirálykodtak, papíron kiverték hazánk területéről a muszlim hódítókat. Persze nem léptek volna hamarabb... Minek? Hadd dögöljön a hülye magyar. Arról persze fogadjunk nem ejtenek egy szót sem a nyugat-európai történelemkönyvek, hogy valójában mi magyarok vittük a prímet, megmutattuk, hogy igenis lehet a szarból is várat építeni, és picsánrúgtuk a törököket. Persze elméletben ki verte ki innen a törököket? Hát Lotharingiai Károly és cimborái, Rüdiger von Starhemberg, meg Badeni Lajos. Nem Zrínyi, meg a magyar vitézek... Áá ugyan már, dehogy is.

Na és akkor idéznék is a 20. századra vonatkozólag hasonlót a Gyűlölt ellenségeink blogról:

[...] A csehek [...] Puskalövés nélkül élték túl az utóbbi négyszáz évet, és minden rendszerrel barátian kijöttek. [...] ’68-ért is minden okunk meg van a rosszallásra. Kis hiszti után ismét puskalövés nélkül adták meg magukat, persze mi, akik nem fossuk barnára a combunkat egy csapat bevodkázott tatár harckocsizótól, nem vagyunk érdekesek. Ha a nyugat a kommunista elnyomásra akar emlékezni, akkor egyből jön ’68, és nem ’56.

Mindig meg akartunk felelni a nyugat normáinak, asszimilálódni, hogy befogadjanak. Sikerült? Nem. Délről azok a vérivó rácok gyűlölnek minket, északról a hontalan tótok, kelet-délkeletről meg a szőröstalpú, barbár oláhok. Nem alkalmazkodni kellett volna, hanem mocsok opportunista módon kihasználni minden lehetőséget, a saját malmunkra hajtani a vizet. Igen, lehet mondani, hogy utólag könnyű okoskodni. Lényegtelen. Európa védőbástyái voltunk, cserébe meg hagytuk magunkat, hogy beleköpjenek a levesünkbe évszázadokon keresztül. Mit értünk el vele? A törökök közül páran tisztelnek minket emiatt. Nabumm. Most itt vagyunk Európa pöcegödrében, amibe A Legfelsőbb Alkotóművész, meg bölcs politikusaink elégedett mosollyal folyton beleszarnak. Miért? Hát mert a blog címe is azt mondja, azér'.

Na, csakhogy átérezzétek azt amit én, ezt tessék elindítani, és meghallgatni olvasás közben: SoaD - Lonely Day

Mindenki Hegyalja Fesztiválon van. Én nem. Esélyem sem lett volna elmenni egész hétre, mert anyagilag padlón vagyok. A testvéremmel beszéltem telefonon, arról volt szó, hogy tud féláron napijegyet szerezni, ezért el is határoztam, hogy két napra lenézek, lógni kicsit haverokkal, piálni, megnézni pár koncertet, meg találkozni egy bizonyos lánnyal. Persze a Legfelsőbb Alkotóművész úgy gondolta, hogy jófej lesz, és Zael számításait keresztülhúzza. Először is: a húgom nem hívott fel a jegyek miatt. Másodszor: kiderült, hogy a jogsi befejezésére van nagyjából két hetem, mert az oktatóm felesége terhes, hamarosan szülni fog, és ha meglesz a baba, utána a tag lepasszolja ezt a melót egy időre, mert neki ez másodállás. Tehát ezen a héten végig vezetek. Átkoztam a Hegyalja Fesztivált, mert nem mehetek el, átkoztam magamat, hogy miért nem bírtam a szorgalmi időszakban összespórolni szaros 10-15 ezer forintot. Utáltam minden haveromat, mert ők ott mulatnak, meg tökjól elvannak, "A lányról" mindenfélét (persze ok nélkül) képzeltem, hogy összekavar a sok fesztiválarc paraszttal. Én itt rohadok egyedül, néha kinézek kocsmázi, de csak pár cimborával sörözgettem, mert a 2 szórakozóhely ahova járok, kongott az ürességtől. Semmi mulatás, míg a többiek szétcsapják magukat, csajoznak, 1 héten keresztül "küldik a rock'n'rollt". Fennhangon beszéltem magamban, bár igazából csak hangosan gondolkodtam, valamiért ki kellett beszélnem magamból ezt az egészet, különben megtébolyulok.

Aztán fél óra tombolás meg agyvérzéssorozat után vettem egy hidegzuhanyt, leültem, meghallgattam pár kellemes muzsikát, majd lehiggadtam. Belegondoltam a dologba, és arra jutottam, hogy valójában nem is akartam én fesztiválozni menni. Eddigi életem során voltam jópáron. De amióta (főleg az elmúlt 2 nyáron) Szigeten dolgozok, megutáltam fesztiválarckodni. Mondjuk rohadt dolog lesz majd hallgatni a többiektől, hogy miért nem mentem, pedig milyen kurvajó volt. Ja meg a sok sztorit, amiből kimaradtam. Igazából nem azért lesz kellemetlen, merthogy annyira szerettem volna ott lenni, inkább azért, hogy a felesleges szájtépés helyett olyan dolgokról is beszélhetnénk, amihez építő jelleggel is hozzá tudtnék szólni. Na de sebaj, Sziget kárpótol az élményért. Mindig ugyanaz a napi 12 óra meló, de valamiért sosem egysíkú. Sok hülye Hegyaljás seggfejnek meg majd riposztolok ezzel, aztán touché!

Isten utál minket... Blablabla. Leszarom. Én is utálom Őt.

Megint sikerült olyan mértékben elveszítenem az önkontrolomat hogy ide firkáljak. Tegnap este rég nem látott cimborákkal találkoztam, neveket nem is említenék mert a végén még megsértődne valaki hogy kihagytam.
Lazán lagymatag sörözéses estének indult. Később csak lecsusszant egy kisebb adag vodka is, csupáncsak az íze kedvéért. Ekkor döntöttem úgy hogy a holnapi tanulás érdekében nem töltök magamba több szeszt, körülnéztem hát, beszélgetésre alkalmas egyént kerestem.
Miközben társaságról társaságra jártam észrevettem egy lányt aki ott volt a társaságunkban még mikor indultunk. Akkor éppen csak állt kint a szórakozó hely előtt és beszélgetett. Laza testtartás, igéző tekintetek, csábos mosoly. Gondoltam egyet és elkezdtem figyelni. Egy sráccal flörtölt. Sablonosan egyszerű srác, rövid haja volt és a két füle közé szorult a feje, de egy új robogóra támaszkodott!
És ekkor hírtelen egy film jutott eszembe, egy habosan könnyű amerikai álomfilm, ahol a fiú a laza sulis mezébe próbálja elcsábítani a félénk de rendkívül vonzó lányt egy motorozásra.
Gondolhatjátok milyen gondolatok jártak a fejembe. Szánalom, lenézés, megvetés, és a legrosszab... irigység. Mert egyszer nekem is jó lenne nyertesnek lenni. Egyszer nekem is mehetnének a dolgok úgy mint a filmekben. De nem mennek. Az mindig csak mással történik. És miért?

Mert Isten utál minket.

Még mielőtt bárki is azt hinné hogy megint előtört belőlem a filozófia, megnyugtatok mindenkit, hogy nem, nem erről van szó.
Csak ma láttam egy verebet. Aranyos kis állatok ha jobban megfigyeli őket az ember, de az a példány amelyikkel én találkoztam, nos az... öngyilkos lett.
Sétálgattam az utcán és éppen elmélyülten néztem magam elé, megszokásból. Nem mintha a betonút változatossága megnyugtatna, de addig se kell a szembejövő embereket néznem. Tekintetem így találkozott a kis madárkával. Tisztán láttam, hogy megnéz magának. Jobbra balra fordította a fejét hogy mindkét szemével jól láthasson, aztán felreppent. Egyenes ívben felrepült két embernyi magasságba, majd hírtelen összecsapta a szárnyait és fejjel előre bukórepülésbe kezdett...

Felvettem az ernyedt kis testét, s most is itt van zsebembe.
Vigasztal, hogy nem csak nekünk pokol a világ. Isten utál minket, és a verebeket.


 

Én nem vagyok szürke. Nem is akarok az lenni. [Bár lehet ez az a bizonyos arany középút? Na így már mindjárt jobban hangzana.] Egy ember szerintem legyen szép, vagy csúnya. Okos vagy buta. Jó vagy gonosz. Sosem a határvonalon, hanem vagy az egyik, vagy a másik oldalon. Mert ha ilyen szürke, közpészerű akkor bizony eltűnik az általam társadalomnak vélt trágyadomb radarjáról.

"Mert mennyivel könnyebb a rossz úton járni. Könnyebb csak lenni, és csendben figyelni ahogy elmegy melletted az élet.

[...]

Lehetne tisztességesnek lenni, becsületesnek. Lehetne a másik szemébe nézni és azt mondani neki: Bízom benned!"

Hülyeség. A rossz út járása nem könnyű. Ugyanolyan mint ha a jó utat járod, csak szimplán egy másik ösvény. Szar alak vagyok, meg kihasználom mások jóhiszeműségét, hazudok, csalok, a "rocknroll álarc" mögé bújva szedem fel a nőket, a naív embereket kihasználva, rajtuk átgázolva építem a saját magamnak tetsző image-et, vagy újabb álarcomat. És ez tényleg annyira könnyű? Mégha gyakorlott is benne az emberfia...  Ha már ilyen "fekete" vagyok, pont a másik bizalmáért kell igazán megküzdeni. Akire felnézel, vagy akit tisztelsz, kedvelsz, szeretsz. Mert ezzel a "feketeségemmel" a hasonló emberek tetszését kivívom nyilván, de én a "fehér" oldalról is igényt tartok barátokra meg társaságra. Hazugsággal, csalással is pont ugyanolyan nehéz előbbrejutni, mint őszinteséggel, meg egyenes úton. Csak ez a kettő szimplán egy másik alternatíva. Egyik sem könnyebb. Maga az élet rak akadályokat az útunkba, legyél jófiú, rosszfiú, ugyanúgy meg kell küzdened velük, csak más-más módon, de ez meg senkit nem érdekel. Csak az, hogy túljutottál-e rajtuk, vagy pedig leragadtál, és beteges önsajnálatba merülve keseregsz a dolgokon, és megsavanyodva lassan-lassan egyre szánalmasabb leszel. Mert szar az élet. Mert Isten utál minket, és élvezi is. Helyes. Jól teszi.

Újra itt vagyok hogy foglaljam a világ internetfelhasználói elől a tárhelyet, ti pedig újra itt vagytok hogy olvassátok ezt bejegyzést, és hogy lássátok más emberek hogy szenvednek helyettetek.
Folytatódjon a cirkusz! Lássuk mi az ami kibuggyan belőlem:

Itt ülök most a szobámba. Az albérlet sötétjében, a cigifüst meleg ölelésében, és azon gondolkodom hogy hogyan jutottam idáig. Addig a pontig hogy egyáltalán gondolkodom ezen az egészen. Az életen. Hogy lenne érdemes csinálni? Feketén? Fehéren?
Mert szétnézek magam körül, visszatekintek a múltamban és azon gondolkodom hogy jól csináltam-e egyáltalán eddig? Mert megittam minden alkholt amit meg bírtam eddig inni, elszívtam az összes cigit amit a tüdőm elbírt. Nőket döntöttem meg, és nem faltam de sokkal inkább habzsoltam az életet. Minden egyes nap mikor felkeltem azon járt az eszem hogy mit áldozhatok fel még a hedonizmus oltárán. Úgy tettem tönkre magam mindig hogy a legjobban fájjon, hogy a legjobban pusztítson, s hogy ne is kelljen emlékeznem arra ki is vagyok valójában. Elvesztem a jellegtelenség mámorában. Mert részegen, beállva már úgyis minden mindegy, senkit nem érdekel hogy ki vagy. Az alkohol nem nézi mit tettél érte. Loptál? Csaltál? Hízelegtél? Rád szakadt a Nemzeti Bank? Neki mindegy hogy hogyan szerezted meg őt. Csak belül marad  meg benned egy kis fájó érzés, ami a legmélyebb részegség közben is szúr ott bent. Segítek kitalálni: az önértékelés.
Itt jutok el a gondolat második feléig. Mert mennyivel könnyebb a rossz úton járni. Könnyebb csak lenni, és csendben figyelni ahogy elmegy melletted az élet. Mindig lesz mit inni, mindig lesz egy barom aki majd állja a cehhet. De mi lesz ha már kiürült az utolsó pohár is? Csendben hazamész? Vagy még eladsz magadból egy darabot? Hány embernél van még becsületed? Pedig lehetne másként is csinálni. Oda lehetne figyelni a másikra. Nem hagyni elmenni a neked fontos embereket. Sőt, megtalálni őket! Lehetne tisztességesnek lenni, becsületesnek. Lehetne a másik szemébe nézni és azt mondani neki: Bízom benned!
Csak hát az élet nem egy kibaszott játék ahol ha jót teszel, jó történik veled is. Már nem merjük kimondani amit gondolunk, mert nem tudhatjuk hogy a másik Fektén vagy Fehéren játszik-e. Félünk tőle hogy ha még egyszer veszítünk akkor az lesz az utolsó.
Ez lenne hát a vége? Bár mit is teszünk már előre eldöntetett a dolog?
Igen.
Nem.
Feketén.
Fehéren.

Ez a világ szürke. Fekete és Fehér mérhetetlen módon keveredik, gyülemlik és forrong benne. Egyetlen pontba sűrűsödik, és ez az élet. Én pedig szürkének érzem magam benne. Mint szinte mindenki. Isten pedig csak szimplán utál minket!

Igen, én azt mondom. Én a Wacak. Páran már ismerhettek más blogokról, aki meg még nem ismer, az majd ezek után fog!

Eléggé érdekes téma lesz ez így első irományként, de remélem tetszeni fog a látásmódom.
Szóval a történet: Zael barátom és én egy alkalommal úgy döntöttünk, hogy csúfos módon berúgunk. Adott is volt minden az eszköztárba: pia, cigi, drog, kurvák, jó társaság, amiből és amennyi kell. Nem is kérettük magunkat, egymás után ürültek ki a felespoharak tartalmai, fogyott a cigi, mi egyre hangosodtunk, és józanságunk utolsó foszlányai úgy hullottak le rólunk, mint koldusról a gúnyája. Persze nem maradhattak el a koccintásokhoz tartozó vicces megjegyzések sem: " retur a Pokolba" ; "a Pokolba’ találkozunk cimborák" ; "mikor kinyílik egy Ronin az Ördög ott ül a sarokban és kacag!" Így fogyott ital-ital után, és kezdett az egész mulatság a tetőfokára hágni. Már senki nem tudta, de valószínűleg nem is akarta számolni mennyit ihattunk. Szinte csak a mi hangunkat lehetett hallani az egész környéken, és persze mindenféle hülyeséget dumáltunk. Én személy szerint éppen Zaelt fárasztottam valamilyen ostobaságommal, mikor is a következőt találtam mondani:

" Az Ördögnek ezer arca van, de biztos, hogy az egyiket ezek közül te viseled."


Még elfátyolosodott tekintettel is tisztán láttam, ahogy Zael egy pillanatra ledermed, kitágul a pupillája és rám néz. Ezután lassan, de biztosan elismételte a szavakat... és hírtelen éktelen módon elkezdett kacagni. Persze, hogy rögtön megtetszett neki. Egész éjszakára ez maradt a szlogen. Minden feles előtt elismételtük, de ha bármi másról beszélgettünk is valahogy mindig e köré csavarodott a téma. Annyira nagyon megragadt bennünk hogy mikor másnap felkeltem, a jóleső bódulat mellé ezen szófordulaton mosolyogtam, és még mindig szószerint idéztem. Vidámságom egészen a Fürdőszobatükörig tartott. Mert amikor rápillantottam a lapos üvegdarabra nem a saját jól megszokott arcom köszönt vissza. Minden kétséget kizáróan hozzám tartozott ugyan, de a kifejezés, ami rajta ült, annyira idegen volt számomra hogy teljesen visszahőköltem tőle. Nem akart összeállni a kép. Ki ez az én bőrömben? Hogy kerülhet ide? Egyáltalán hogy ihattam ennyit, hogy ne vegyem észre?
Az Ördög lett volna?

Nos a válasz: A világ sivár, nyomorúságos, és olyan, de olyan kiszámítható. Nincs semmilyen Ördög, se hihetetlen vagy elképzelhetetlen felsőbb lény, aki irányítana minket. Csak mi vagyunk. Meztelenül, csupaszon. Könnyű az Ördögre kenni azt, ami a mi mocskos belső vágyunk, amit mi akarunk, csak nem merünk megtenni.
Ha megtesszük? Elkárhozunk. Ha nem? Talán nem is éltünk igazán.
S ha mégis létezik Isten, vessen meg, mert elkárhoztam, ne azért, mert nem éltem igazán.
Engem EZÉRT utáljon Isten.


 

Nemrég beszéltem msn-en egy ismerősömmel. Nem akarom megnevezni, bár ha ő olvassa ezt a postot, nyilván magára ismer. Mocsok módon felidegesítettem magam azon, hogy a vizsgaidőszak kellős közepén lezavartunk egy beszélgetést, ami nagyjából arról szólt, hogy jövőhéten kedden ráérnék-e átmenni hozzá gémelni. Mondtam, hogy meglátom, 15-én hétfőn vizsgám van, meg 19-én pénteken is. A péntekire meg ugye még szart sem tanultam, ezért meglátom majd, hogyan haladok vele, azt ha megy a dolog, akkor kedd este 7 körül talán tolhatunk egy kis játszmát. Na de most egy laikus kérdezhetné, hogy mi ebben a bosszantó? Ezért folytatnám tovább: a srác rámszólt, hogy de ugyan, gondoljam már végig, "mert akkor kedden játék és mészárlás". Na itt akadtam ki. Szerencsére nem oltottam le keményen, csak elmagyaráztam neki, hogy ez bizony nem végiggondolás kérdése, mert nekem tanulni KELL és kész. Egy spanomra, aki hasonló véleménnyel bír erről a srácról, mint én, ráírtam msnen.

[...]

Zael üzenete:
*ez egész nap wowozik, az anyja pénzén a ...-ból rendeli a méregdrága japán kaját, szopatja néha XY-t amikor ráér
*meg engem kínoz a hülye kérdéseivel
Red üzenete:
*gazdagnak kellett volna születni faszom
Zael üzenete:
*gondolom unatkozik, és ilyenkor mindenkinek ugrania kell, hogy ő szórakozhasson

Na ugye és itt jönne a lényeg. Nem irigylem én a gazdagokat, sőt, nem is gyűlölöm. Csak akkor, ha hülyék. De akkor viszont csak gyűlölöm őket. Tapintatlan, intoleráns, csak a saját érdekeit tartja szem előtt, mert ő megteheti, meg ki van nyalva a segge. Egész nap a seggén ül, kibulizza, hogy az egyetemre ne kelljen bejárnia. Mondjuk amúgy is kibukna, mert elég buta. Emellett persze no-life WoW függő. Hát én inkább nem akarok gazdag lenni ilyen handicappel. Tehát valójában azt nem bírja felfogni, hogy nekem igenis kurvára fontosabb a tanulás, mint az, hogy enyhítsem az unalmát, és füttyszóra ugorjak, dobjam el a jegyzeteimet, majd menjek át a lakására, mert milyen kurvajól fogunk szórakozni. Mert ha engem kidobnak az egyetemről mint szarba a dögöt, akkor én ottmaradok nyakig merülve. Ellenben vele. Na inkább be is fejezem mert mindjárt agyvérzést kapok.

A csakegypiciket.blog.hu-n írtam vagy egy tíznapja egy postot. Na, ezzel a bizonyos lánnyal tegnap kellett volna találkoznom újfent, de átkozottul nem volt kedvem péntek este "végigjópofizni" egy randit, ezért inkább lefújtam egy hazugsággal. Wacak cimborám jól le is oltott, hogy így sosem fog összejönni ezzel a csajjal a dolog. Mondjuk kérdem én itt: mikor mondtam én olyat, hogy fel akarom szedni őt?

Erről jut eszembe egy igazság, amit a lakóhelyem közelében lévő kocsmában hallottam piálás közben egy 40-50 körüli faszitól. Duma alapján nagy spíler lehetett a tag, mindenfélét mesélt, de most egy dolog van ami idevág. A hazugság kapcsán említett valamit. "Ha már hazudni kell, (és persze tudsz is hazudni elég jól) olyan emberrel tedd meg, aki megbízik benned, mert az később nagy eséllyel igazolhatja (esetleg saját kárára) a hazugságodat olyan emberek előtt, akik nem bíznak meg benned, vagy nem hisznek neked." Ez rohadt mocsok egy dolog, valamint ez az elmélet sok oldalon támadható, de van benne igazság. Viszont ha profin sajátítod el a lódítás művészetét, akkor megbíznak benned az emberek, annak ellenére is, hogy egy szar alak vagy. Nem akarok senkit sem kioktatni arról, hogy mi helyes meg mi nem, mert nem különbözök semmiben sem egy züllött erkölcscsősztől, de hazudni néha szükséges. Például a klasszikus eset: a kegyes hazugság. Mint amikor egy jó cimborának a szar viccén bárgyú vigyort bevágva, bólogatva tetteti az ember, hogy milyen jó móka. Na ez képmutatás. Persze ennél van cifrább eset is, de nincs kedvem tovább példálkozni. Mi van akkor, ha egy ember már úgy érzi, hogy hazudni kell? Mert szeret hazudni. Ezzel akar a figyelem központjába kerülni. Megrögzött hazudozó, ráadásul hitelesen adja elő magát, szürke, egyhangú, unalmas létét ezzel próbálja színesebbé tenni, csak hogy jófejnek tűnjön.

Áhh igazából nem is tudom miért szellőztetem ezt a témát, el is felejtettem, hogy mire akartam kilyukadni. Legyetek őszinték, vagy hazudjatok, de ne bukjatok le, és akkor nincs gond. A "Hazug embert könnyebb utolérni mint a sánta kutyát." közmondás is csak akkor igazolódik be, ha amatőr vagy. De akkor meg ne hazudj, hanem törődj bele, hogy hülye vagy, és kész. Úgysem lesz jobb.

Nemrégiben egy komám lakásán ültünk így négyen srácok, és igen magasröptű beszélgetést folytattunk egy láda leértékelt sör felett. Untam a Bond cigarettát, ezért paraszt módjára a másodunokatesóm születésnapjára szánt doboz szivarkát felbontottam, és javasoltam a haveroknak, hogy pöfékeljünk el 1-1 szálat. Erre ő azzal a lendülettel, ahogy kivett egy szálat, már fordult a vitrin felé, és kivett egy üveg Jack Daniel's-t. Ha jól emlékszem 1995-ben palackozták, talán a szülői ház eladása előtti kipakolás során találta nagyjából fél évvel ezelőtt. Mondta, hogy különleges alkalomra tartogatta, de mivel elővettem a doboz szivarkát, meg is teremtettem egy ilyen alkalmat. Na látjátok, ha van valami méregdrága piátok, vagy márkás jóféle szivar, vagy esetleg igendrága, ritka parfüm, használni/fogyasztani kell, mert ha véletlen a közeljövőben halálos ágyatokon fogtok döglődni, akkor bánhatjátok, hogy nem volt elég alkalom használni a szóban forgó terméket, és átkozhatjátok magatokat, hogy melyik rokon fogja megkapni, valamint szebbé tenni vele a saját kis életét. Ki kell sajtolni az életből mindent, amit csak lehet, meg amit csak bírtok. Ilyen ez a rock'n'roll.

Na tehát megbontottuk a Jacket, 2-3 pohárkával el is fogyott, aztán valahogy feljött a téma: miért is piálunk. Egyszer, mikor baszogatós kedvemben voltam vagy egy éve, a  cotcot.hu feminista nyávogós fórumán kifejtettem már ezt, de gondolom nem mindenki olvassa azt a lila-rózsaszín giccses oldalt. 2 éve a tesóm javasolta, hogy menjek el egyszer egy AA(gyk.: Anonym Alkoholisták) csoportba, mert akkoriban volt egy cifra kéthetem. Na, meg is fogadtam a tanácsát, úgy is láttam egy szép prédikációt az egyik kedvenc sorozatomban. Elmentem erre a finom úri helyre. Lepukkant alakok, kiégett, leharcolt nőszemélyek (egész fiatalok is). Végighallgattam vagy fél órán keresztül a sok süketelést, hogy XYZ vagyok, alkoholista, ezért meg azért. Felidegesítettem magam eléggé és rohadt mocsok módon kritizálni támadt kedvem az egész szánalmas bandát. Új arcként persze be kellett mutatkozni. Ezmegaz vagyok, ennyimegannyi idős. Belekezdtem a szövegbe: én nem azért piálok, mert a szülők megnyomorították az életem, meg korlátoztak sokmindenben. Nem azért iszok, mert bánatom van, meg depressziós vagyok, és valami alternatív valósághoz kell menekülnöm valami csodaszer (szesz vagy drog) segítségével. Sőt, nem is az életkedvemet akarom visszahozni az itallal. Szóval baromság az "alkoholba folytom bánatom" idézet is. Nem tettem tönkre a családomat a piával, nem vertem magam adósságba. Azért iszok, mert jó. Szeretem a piát, szeretem lenyelni, akár jó kedvem van akár rossz. Szeretem a rum ízét, a vodkáét, a whiskey-ét, a konyakét. Imádok kellemesen besörözve, elterülve a fotelben filmet nézni. Vagy a bor mámorában mulatni, és szarni rá, hogy milyen lesz a másnap lüktető, undorító valósága. Nem azért iszok, mert a pia milyen kurvajó, meg berúgva gátlástalanabbul tudok csajozni, vagy bulizni, vagy esetleg mert megered a nyelvem, és hirtelen részegen jófej leszek. Józanon is bármikor megcsinálhatom. Sőt, nemegyszer meg is teszem. Ti meg itt csak önmagatoknak meg másoknak magyarázkodtok. Ekkor az ott lévő tag aki a csoportot vezette, leosztott valami hülyeséggel, hogy morálromboló vagyok. Biztos valami kiégett "gyógyult" alkoholista pszichológus lehetett. Ránéztem, villantottam egy 100 dolláros mosolyt, azt megnyugtattam, hogy rendben. Tényleg kicsit túllihegtem a dolgot. Nem akarok én senkit meggyőzni az én elméletemről, mert rátok, alkoholistákra természetesen szükség van, mert erre alapozza a szeszipar a bevételének jópár százalékát. Tehát: legyetek depressziósok, meg hasonlók, vegyétek a piát, nehogy a kereslet hiánya miatt nyomják fel az alkohol árát. Meg se vártam a választ, kiviharzottam a teremből, jól bevágva magam mögött az ajtót. Azóta is szoktam piálni, heti 1 alkalommal be is szoktam rúgni. De ezzel is bizonyítok mások előtt, hogy nem mindig a szeszt kell okolni bizonyos dolgokért, meg nem is megoldás bizonyos dolgokra. A probléma inkább maga az ember, aki a jellemhibái által kilyuggalt lelkiismeretén piával próbálja betömni a lyukat, de az nem megy, mert akármennyit tölt magába, úgy is elfolyik.

Na röviden ennyi.

Na, hadd mondjak valamit fiúk-lányok, hölgyeim, uraim. Az ember kora sosem számít. Mert rohadtul nem érdekes, hogy mit mutat a naptár. A lényeg, hogyan érzed magad.

Én mint egy rakás kihányt epe. De csak jelenleg.

csakegypiciket.blog.hu-n nem tudok annyit mesélni, amennyit szeretnék, mert ez a rohadtnagy rock'n'roll feelingbe nem passzolna bele. Ezért hoztam létre ezt. Talán meghívom majd az egyik cimborámat, azt menni fog az észosztás.