Tudom, tudom ez rendkívül közhelyesen hangzik de mégis van benne valami.
Egészen vasárnap estig úgy gondoltam, hogy a velem történő dolgok, az én veszteségeim mind-mind a legszörnyűbbek.Mindig úgy éreztem hogy senki nem érti meg, mi múlt el akkor éppen. S higgyétek el szerelmet, szenvedélyt, mindent hagytam már el én.
Azt hittem minden egyes ezerszer is elátkozott történésért az ég felé kéne ráznom az öklöm és válasz reménye nélkül kérdeznem: " miért?"
Egészen tegnap estig!
Ugyanis a tegnapi nap folyamán történt, hogy Anti barátom itt tartózkodott Miskolcon.
Persze sok mindenki más is volt vele, mindegyik címeres gazember, léhűtök társaságából való, legjobb mulatozós fajta, de a történet szempontjából jelenleg csak ő a fontos.
Ez esti csúfos berugás után úgy döntöttünk hogy lepihenünk nálunk, és csak másnap vettük észre hogy ő bizony elhagyta a pénztárcáját.
Mivel még frissében történt a dolog,elrohantunk a tegnapi est helyszínére és keresni is kezdtük a tárcát.
Nem találtuk ugyan meg a pénztárcát de ezek után lejártuk térdig mindkét lábunkat. Voltunk a rendőrségen,az okmányirodában és egyébként még mindenféle megszámlálhatatlan helyen ahol leadhatták jótevő emberek az iratait.
Viccelődtünk amig ki nem fáradtunk, azt mondtuk ha meglesz a pénztárca minden pénzt eliszunk belőle, de sajnos ez sem csalogatta elő a kis dögöt.
Így az én kontómon ültünk be egy másnaposság elleni, és bánat oltó sörre.
Lett belőle három ugyanolyan, és máris filozófikussá vált a beszélgetésünk.
Akkor és ott pedig olyat mondott Anti amin egész nap agyaltam, valami ilyesfélét:
-" Lehet hogy így kellett ennek az egésznek lennie. Végülis nem söröznénk itt egy jót ha most meglenne a pénztárcám "-

Ekkor jöttem rá hogy a veszteségek, a rossz dolgok, szükségesek az életünkben. Minden egyes ilyen történés. Mind csak tovább lök minket egy olyan irányba,amelyről nem tudjuk mi lesz a vége. Lehet az is,hogy pont ezen veszteségek ébresztenek majd fel minket és ezek tanítanak meg hogy másként kell csinálnunk dolgokat. Vagy épp a történések véletlenje fog olyan helyzetbe sodorni hogy ezerszeresen visszakapjunk mindent az élettől.
De a legvalószínübb hogy tévedek. Nincs égi igazságszolgáltatás, csak ámítom magam, és ami egyszer volt, soha nem lesz újra.
Nekem csak az vidámságtól csillogó szempár hiányzik, de persze Isten utál minket... a többit találjátok ki magatok.


u.i.: Ja és ezúton kívánok Antinak sok sikert a tárcához, meglátjuk igazolódik e az elméletem :)