Újra itt vagyok hogy foglaljam a világ internetfelhasználói elől a tárhelyet, ti pedig újra itt vagytok hogy olvassátok ezt bejegyzést, és hogy lássátok más emberek hogy szenvednek helyettetek.
Folytatódjon a cirkusz! Lássuk mi az ami kibuggyan belőlem:

Itt ülök most a szobámba. Az albérlet sötétjében, a cigifüst meleg ölelésében, és azon gondolkodom hogy hogyan jutottam idáig. Addig a pontig hogy egyáltalán gondolkodom ezen az egészen. Az életen. Hogy lenne érdemes csinálni? Feketén? Fehéren?
Mert szétnézek magam körül, visszatekintek a múltamban és azon gondolkodom hogy jól csináltam-e egyáltalán eddig? Mert megittam minden alkholt amit meg bírtam eddig inni, elszívtam az összes cigit amit a tüdőm elbírt. Nőket döntöttem meg, és nem faltam de sokkal inkább habzsoltam az életet. Minden egyes nap mikor felkeltem azon járt az eszem hogy mit áldozhatok fel még a hedonizmus oltárán. Úgy tettem tönkre magam mindig hogy a legjobban fájjon, hogy a legjobban pusztítson, s hogy ne is kelljen emlékeznem arra ki is vagyok valójában. Elvesztem a jellegtelenség mámorában. Mert részegen, beállva már úgyis minden mindegy, senkit nem érdekel hogy ki vagy. Az alkohol nem nézi mit tettél érte. Loptál? Csaltál? Hízelegtél? Rád szakadt a Nemzeti Bank? Neki mindegy hogy hogyan szerezted meg őt. Csak belül marad  meg benned egy kis fájó érzés, ami a legmélyebb részegség közben is szúr ott bent. Segítek kitalálni: az önértékelés.
Itt jutok el a gondolat második feléig. Mert mennyivel könnyebb a rossz úton járni. Könnyebb csak lenni, és csendben figyelni ahogy elmegy melletted az élet. Mindig lesz mit inni, mindig lesz egy barom aki majd állja a cehhet. De mi lesz ha már kiürült az utolsó pohár is? Csendben hazamész? Vagy még eladsz magadból egy darabot? Hány embernél van még becsületed? Pedig lehetne másként is csinálni. Oda lehetne figyelni a másikra. Nem hagyni elmenni a neked fontos embereket. Sőt, megtalálni őket! Lehetne tisztességesnek lenni, becsületesnek. Lehetne a másik szemébe nézni és azt mondani neki: Bízom benned!
Csak hát az élet nem egy kibaszott játék ahol ha jót teszel, jó történik veled is. Már nem merjük kimondani amit gondolunk, mert nem tudhatjuk hogy a másik Fektén vagy Fehéren játszik-e. Félünk tőle hogy ha még egyszer veszítünk akkor az lesz az utolsó.
Ez lenne hát a vége? Bár mit is teszünk már előre eldöntetett a dolog?
Igen.
Nem.
Feketén.
Fehéren.

Ez a világ szürke. Fekete és Fehér mérhetetlen módon keveredik, gyülemlik és forrong benne. Egyetlen pontba sűrűsödik, és ez az élet. Én pedig szürkének érzem magam benne. Mint szinte mindenki. Isten pedig csak szimplán utál minket!