Én nem vagyok szürke. Nem is akarok az lenni. [Bár lehet ez az a bizonyos arany középút? Na így már mindjárt jobban hangzana.] Egy ember szerintem legyen szép, vagy csúnya. Okos vagy buta. Jó vagy gonosz. Sosem a határvonalon, hanem vagy az egyik, vagy a másik oldalon. Mert ha ilyen szürke, közpészerű akkor bizony eltűnik az általam társadalomnak vélt trágyadomb radarjáról.

"Mert mennyivel könnyebb a rossz úton járni. Könnyebb csak lenni, és csendben figyelni ahogy elmegy melletted az élet.

[...]

Lehetne tisztességesnek lenni, becsületesnek. Lehetne a másik szemébe nézni és azt mondani neki: Bízom benned!"

Hülyeség. A rossz út járása nem könnyű. Ugyanolyan mint ha a jó utat járod, csak szimplán egy másik ösvény. Szar alak vagyok, meg kihasználom mások jóhiszeműségét, hazudok, csalok, a "rocknroll álarc" mögé bújva szedem fel a nőket, a naív embereket kihasználva, rajtuk átgázolva építem a saját magamnak tetsző image-et, vagy újabb álarcomat. És ez tényleg annyira könnyű? Mégha gyakorlott is benne az emberfia...  Ha már ilyen "fekete" vagyok, pont a másik bizalmáért kell igazán megküzdeni. Akire felnézel, vagy akit tisztelsz, kedvelsz, szeretsz. Mert ezzel a "feketeségemmel" a hasonló emberek tetszését kivívom nyilván, de én a "fehér" oldalról is igényt tartok barátokra meg társaságra. Hazugsággal, csalással is pont ugyanolyan nehéz előbbrejutni, mint őszinteséggel, meg egyenes úton. Csak ez a kettő szimplán egy másik alternatíva. Egyik sem könnyebb. Maga az élet rak akadályokat az útunkba, legyél jófiú, rosszfiú, ugyanúgy meg kell küzdened velük, csak más-más módon, de ez meg senkit nem érdekel. Csak az, hogy túljutottál-e rajtuk, vagy pedig leragadtál, és beteges önsajnálatba merülve keseregsz a dolgokon, és megsavanyodva lassan-lassan egyre szánalmasabb leszel. Mert szar az élet. Mert Isten utál minket, és élvezi is. Helyes. Jól teszi.