Egy ideje nehezen kezdek neki minden egyes posztnak. Kevés dolog történik velem, és ha történik is valami, az nem igazán üti meg a mércét.
Mesélhetnék arról hogy ez már maga a kiégettség, meg hogy sivár és üres, sötétbe és szürrealitásba burkolózik ...  

... a mi is? Na épp ez az. A leírásaim elvesznek önmagukban. Így most, hogy végre van egy kis kézzel fogható történetem, megpróbálom ezt elmesélni nektek. Talán könnyebb lesz így mindenkinek.

Azt történt velem ugyanis hogy tegnap előtt este, az éjszaka kellős közepén, valami iszonyatosan magas hang szakította szét a szoba csendjét. Még épp csak éreztem az ágy könnyű hívását, még épp csak készültem kinyitni Hüpnosz palotájának ajtaját, így a való világból az álomba átszűrődő hang azonnal felriasztott.
Pár másodpercbe tellett mire felfogtam hogy a telefonom az. Nem az ébresztő volt beállítva, és nem is hívtak, hanem egy figyelmeztetés volt beidőzítve.
Ez már felkeltette az érdeklődésemet. Elkaptam a még mindig vinnyogó készüléket és ránéztem a kijelzőjére: " Timi szerelmem, szülinap " pontosan ez villódzott a képernyőn.
Azonnal beugrott minden: évekkel ezelőtt állítottam be magamnak ezt a jelzést, hogy én lehessek az első, aki majd boldog születésnapot kíván neki.

Lányos zavaromban nem is tudtam mit csináljak. Ugyebár ott volt a kezemben a telefon, ami iszonyatosan lármázott, én pedig még csak egy pár pillanat óta voltam fent így hát lenyomtam a mocskos kis készüléken azt a gombot ami, az én fantáziám szerint, elnémította volna a készüléket. Nem volt szerencsém: "Timi Szerelmem" alatta egy sor:"hívás ".
Szerintem csupán tized másodperceken múlt hogy nem csöngött ki, és nem kerültem az ex-nőmmel igen kínos helyzetbe. Rácsaptam a nagy piros gombra és telefon végre elhallgatott. Mint egy rusnya dögöt, vagy egy pestises tetemet, úgy hajítottam el magamtól a telefont.

Fújtattam vagy kettőt, átgondoltam az egészet.
Majd olyan jóízűen el kezdtem kacagni a szituáción hogy még a lakótársaim is felkeltek.
Nevetségesnek éreztem magamat is meg a helyzetet is. Pont a volt barátnőmtől kéne tartanom? Pont előtte lennék kellemetlen helyzetben? Amikor ő volt az aki mindent tudott rólam, és titkaim őrizője volt sok éven át. Ha azt mondtam volna neki, hogy az ég zöld még azt is elfogadta volna tőlem. És pont előtte érezném magamat kellemetlenül, mert most felhívom? Hát igen.. ilyen ez a bizonyos társadalmi változás, tegnap még az életed legfontosabb része volt, ma pedig ott hever a szemetes alján.
Persze nem hívtam fel. Küldtem neki egy; Boldog születésnapos sms-t, nem akartam zavarni. Lehet hogy a barátjával lógott, vagy éppen bulizott. Az is lehet hogy aludt, a lényeg hogy egyikben se akartam megzavarni.

Kuncogtam még magamban az eseten, aztán végre csak elaludtam. Valami lelkiismeret furdalás szerű dolog ébresztett fel. Az a fajta, amelyiknél a nyelőcsöved jeges, a szívednél tompán fáj és sugárzik szét benned az-az igazi rossz érzés. Az eljövendő dolgokra gondoltam, és olyan érzésem támadt, mintha tartoznék valakinek, valamivel, de nem az elkövetett bűneim miatt. Sokkal inkább a miatt, amit még el fogok követni. Talán végre meg kéne tanulnom nem elmarni magamtól az embereket:

"Olyat azonban nem lehet szeretni, aki ennyire gyűlöli önmagát, és aki benned is gyűlöli, hogy te szereted benne azt amit ő úgy gyűlöl. Nekem ez túlságosan is bonyolult, én ebben a táncban csak orra bukni tudok."

Ha Isten nem utálna annyira, talán mutatná az utat. Vagy lehet ez már maga az út? Ki tudja?