Avagy a halál művészete.

Mert hát az élet előbb-utóbb úgyis visszaköveteli tőlem amit mohó hajszolással önmagamtól rabolok el.
Űzött fiatalságom a végéhez közelít, s a figyelmeztető jelek úgy gyülekeznek körülöttem mint haldokló körül a köröző dögmadarak.
Eközben azt hazudom hogy jól vagyok. Vidáman és csillogó tekintettel vetem bele magam a mámorba, és vigyorgom a külvilág felé, hogy még mindig élek. Pedig nem maradt már sok a két végén égetett gyertyából.
Mégsem adhatom fel. Tovább kell mennem, mert az élet, ez a zseniális ragadozó, azonnal kiszagolja, hogy ki az aki kifáradt és lemaradt a csordától. Én pedig inkább százszor vállalom önmagam ellen ezt a kilátástalan küzdelmet, sem mint, hogy egyszer is szembe kelljen néznem a következményeivel.

Azzal például hogy már mentőt kell hívni hozzám.
Vagy hogy az életemet hazugságban élem, mert tudom, hogy mit várnak tőlem. Mégis úgy teszek mintha nem is érdekelne.
Meg, hogy miért tarkítja testemet oly sok égett seb.




Isten utál minket. Én legyintek. Úgyis tudjuk mi következik. Nincs konklúzió.