Ebben a pillanatban ébredtem fel.

Leszakadt a plafonom egy darabja. Vele együtt hullt alá a mélybe egy 10 kilós virágcserép és édesanyám egyik kedvenc szobanövénye. Ez a csodás, függő, halálcsapda pont a fejem fölött himbálózott amíg ki tudja minek a szeszélyeként le nem esett.
Magával sodorta a székemet, elkapta az asztal sarkát és végeredményben elpusztított vagy 10 befőttes üveget (melyeket édesanyám előszeretettel tárol nálam, amikor nem otthon vagyok a szobám jobban emlékeztet egy kamrára mint egy lakóhelységre).

Én csak a csattanást hallottam majd éreztem hogy beterít a nedves föld és az üvegszilánkok fura egyvelege. Felugrottam az ágyamból és hirtelenkedésemnek köszönhetően összevágtam a lábam. Egyéb bajom nem történt.

Édesanyám berohant és csak néztük a romokat. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e és miután kielégítő választ kapott, elkezdtük feltakarítani a romokat.
Üveg és föld, itt-ott növényi részek sebzett maradványai, és a halott növény kitekert,megcsavarodott, végső pozícióban. Precíz munkával tüntettem el minden árulkodó bizonyítékot. Miután végeztem, vetettem egy pillantást a plafonra is. A csavarmenetes kampó egyszerűen ki szakadt a falból, óriási lyukat hagyva maga után. A sebzett falszakasz alá álltam és képzeletben újra végigjátszottam az esetet.
A növényt legalább fél méterrel arrébb érte a végzete mint ahogy a lyuk alapján elgondolná az ember. Egyenesen rám kellett volna esnie.
Bizonyára Isten rendezhette ezt a sorsfricskát, jelzésként, vagy csak mert utál minket...
...avagy az ördög vigyáz a sajátjaira...



 

Végre tudok posztolni, valami nem stimmelt az accountommal, így pár hétig néma voltam. Nem terveztem nagy elmélkedést, meg filozófiai eszmefuttatást, szimplán a Wacak posztjához tartozó körítést írom le. [Amúgy érik egy epés gyűlölködős bejegyzés...]

Tibi haverom búcsúbulijára készültünk azon a bizonyos hétfő estén. NB-vel kitaláltuk, hogy alaposan be kellene piálni, mielőtt megérkezünk a Fácánban tartott rendezvényre, mert a társaság picit megosztott, néhány ember számára kevésbé vagyunk szimpatikusak. Bár ez kölcsönös. A Babylon nevű kocsmában kezdtünk. Út közben összeszedtük Wacakot, akinek 4-5 helyen ékesítette herpesz a száját, iszonyat szánalmas látványt nyújtva. Oltottuk is, meg kacagtunk is rajta rendesen. Odaértünk a presszóba, kiderült, hogy teljesen Fác árfolyamban van a szesz. Be is italoztunk emberesen, majd megindultunk a "búcsúbuliba".

Na ehhez hozzátartozik előzményként az, hogy sokkal vagányabb bulit tarthattunk volna Bogácson, NB-ék nyaralójában, de volt egy kis összetűzés közte meg egy lány között, persze NB-nek volt igaza, a lány volt bunkó, a többiek meg bigottul makacskodtak, ezzel kifejezve unszimpátiájukat NB iránt és emiatt ragadtunk le Debrecenben a sztenderd bulinak beillő "búcsúpartynak" meghirdetett eseménynél. Tehát maradt a szokásos Fácán-Kikötő hadiösvény.

A Fácban már mindenki be volt italozva, így elkerültük a kellemetlen helyzeteket. Keményen bepiáltunk, majd irány a Kikötő. Na igen, ezidáig egy szoksásos szerdán vagy vasárnap vagy hétfőn (vagy a hét bármelyik napján) tartott buli. Ittunk tovább, ment a mulatás, mikor Wacak megkért, hogy kísérjem már el valamerre, mert cigarettát szeretne venni, a Kikötőben meg nem lehet kapni. Mondtam, hogyha a Divinusban a bár nyitva van, akkor ott tud venni. Elindultunk, de a Csónakázó-tónál visszafordultunk. Kiittuk az utolsó kortyokat a sörösüvegekből, mikor megpillantottunk 2 srácot amint viccesen ütlegelik egymást. Valahogy éreztem, Wacak biztos be akar szállni a "Fight clubba", ugyanis nagyjából 2 évvel ezelőtt elkezdtünk mi heccből a Kikötő mögött haverilag bunyózni. Semmi komolyra nem kell gondolni, csupán egy kis erőlevezetés. Nos, Wacak azon nyomban kihívta a győztest, méghozzá egy sör volt a tét! A srácok vonakodtak, de aztán az alacsonyabbik rábólintott. Elmentünk a megfelelő helyre. Gyorsan tisztáztuk a szabályokat: "-NINCS SZABÁLY" -mondta valaki nagyvonalúan, "-De azért egymást ne üssük tökön, merthát csak férfiak vagyunk". Hozzátenném, mi igen szigorú szabályok szerint, mindig egy harmadik személy felügyelete mellett bunyóztunk, semmi fej- vagy övön aluli ütés/rúgás, csak ökölharc, testre, ugyanis nem akartuk túlzottan szétverni egymást. (Na igen, itt kérdezhetnék sokan, hogy akkor mi értelme van? Tessék egyszer eljönni inni Kikötőbe, és kis szerencsével adódik egy bunyós alkalom, akkor meg lehet tapasztalni az "értelmét" a dolognak.) Egymásnak esett a két srác, szerintem 2-3 percnél tovább nem tartott a jelenet, Wacak feladta, vagy megegyeztek egy döntetlenben, nem emlékszem már pontosan. Kint a sötétben nem látszott túl sok, de amikor beértünk, észrevette, hogy Wacaknak csúnyán fel volt dagadva a szája, meg az egyik szeme körül is elkezdett felpüffedni a bőr. Ahogy italoztunk tovább, meg lejátszottunk pár menet biliárdot, olyan dúzzanat keletkezett a (talán jobb) szemén, hogy nem látott vele. Hajnali 5-ig mulattunk, bár lehet volt az már 6 óra is, mikor hazaindultunk. Persze szakadó esőben. Elkezdtünk tárgyalni valamit a blogról, mikor Wacak a Csónakázó-tó mellett haladva megpróbált fellépni a peremre, és valami "Isten utál..." szerűt mondani, majd belecsúszott féllábbal a vízbe. Én elkezdtem kacagni, mire ő megpróbált kimászni, ám a másik lába is megcsúszott, és alsóhangon derékig merült. Bakancsban és hosszú bőrkabátban igen kellemes lehetett a fürdőzés. Kisegítettem, indultunk tovább, én a kacagástól kb. 20 méterrel odébb elseggeltem a vizes füvön. Na ekkor kezdtük igencsak szánalmasnak érezni magunkat. 10 perc gyaloglás után egy sáros vizes résznél újabb katasztrófa történt: megpróbáltam kikerülni egy igen nagynak tűnő pocsolyát, mikor a pillanat múlva már azon kaptam magam, hogy háttal fekszek benne. Próbáltam felállni, kimászni belőle, de visszacsúsztam, ugyanis sáros-iszapos volt az alja. Wacak segített fel, aztán nyakig sárosan, ő vizesen, folytattuk útunkat hazáig. Az emberek megbámultak minket az utcán, szörnyűlködve, egyesek már-már undorodva szemléltek minket. Az Árpád téri templomnál tettem is pár heves megjegyzést. Mikor hazaértem, forró fürdőt vettem, a kád aljáról fél marék sarat lapátoltam ki, majd lefeküdtem. Jópár óra alvás után felkeltem, szétnéztem a szobában: a  mocskos ruháim a földön hevertek, a szőnyegen sáros lábnyomok, az asztalon megszáradt homokszemcsék, a farmerom is szépen megszáradt, de sáros volt, és úgy megkeményedett, hogy neki lehetett támasztani a falnak. A tárcámból az iratokat még ittas állapotban kiszórtam, hogy megszáradjon minden. Persze a mai napig még mindig találok benne homokot.

Nos ennyi történt. Így mulatunk mi, mert ilyen állatok vagyunk. Isten meg lehet le se szar minket, szimplán csak mi vagyunk balekok. Nembaj, én utálom Őt, mint a szart.

[A dolog pár hete törént, szóval remélem Wacaknak eltűnt a mokesz, meggyógyult a herpesz, aztán egy jó hideg sör mellett megszellőztethetjük majd a témát valamelyik becsületsüllyesztőben.]

Kacagj rajta mert van min.

Herpeszes vagyok mint egy kurva.
Beverték a szemem, semmit nem látok. Talán jobb is.
A végén pedig Zaellel a zuhogó esőben sétáltunk haza, én a csónakázótóban, Zael egy pocsolyában mártózott meg.

A szánalmas féregek gyülekeznek, és ők fognak felfalni. Talán még nekik se lesz gusztusuk hozzám. Talán nekem kéne elemésztenem önmagam, mert máshogy ez a világ nem szabadul meg tőlem. A leglevakarhatatlanabb senkiházi vagyok. Egy nagy, fájó és kinyomhatatlan pattanás a világ alfelén. Mégis kacagok. Fáj a szám de kacagok. Mert tudom, hogy Isten létezik, tudom mert utáljuk egymást, csak neki van hatalma, hogy kibabráljon velem. Ennyi a nagy történet.
 

Csak akkor érezheted magad igazán Isten álltal gyűlöltnek, ha mindent megtettél és még azon is felül. Ha inad, elméd és akaratod szakad belé, mégsem kegyel téged senki. S azok akiknek a könnyű élet és minden léhaság megadatott, azok nem veszik észre az élet szépségeit. Isten utál minket!

u.i.:
Minden sikeres államvizsgázott embernek külön gratuláció. Ti vagytok azok akik bebizonyítottátok hogy tudtok kűzdeni a céljaitokért, s mutatjátok az utat az utánnatok következőknek.

Iszonyatosan ki vagyok már. Nem bírok mozdulni, alig bírom nyitva tartani a szemem de ezt a szart már csak leírom.

Három napja nem alszom itthon, annyi italt, drogot és szart sikerült magamba töltenem hogy már én magam is félek attól aki ilyenkor szoktam lenni. Érzem hogy tisztulni kéne, érzem hogy ez az egész kibaszottul nincs rendben. Ez már egy betegség amely megtámadta az agyamat és szivacsos semmivé változtatta azt a részt amivel mérlegelni szoktam, ha volt egyáltalán ilyen apró szeglet.

Úgy érzem túl vagyok már mindenen, a bennem lévő valami mégis húzni akar tovább. Azt üvölti hogy nem volt elég, ő még mindig akar. Akar és el is veszi ha kell neki. Hiába tudom hogy nagyon nem kéne nem tudok nemet mondani. Valami különös módon az én genetikai készletemből eltünt az a természetes félelemérzet hogy nem tudsz magadról. Egyszerűen imádok testen kívül lenni.

Az elmúlt pár napba összehánytam magam, ismeretlen nőkkel szexeltem, beszedtem mindent, mindegy hogy ki adta, és persze nyavalyogtam.Visítottam hogy már nem bírom, már nem akarom, hogy nekem már nincs erőm ehez az élethez. Könyörögtem saját magamnak és Istennek hogy legyen már vége. Haljak meg, dezintegrálódjak, vagy bármi. Legbelül mégis imádtam.

Most pedig itt vagyok,a fizikai fájdalomtól, a fáradtságtól, és attól hogy három napja nem ettem rendesen már teljesen kiborult a szervezetem. Véreset köhögök, és a gyomromba valami nyálkás hideg gumót érzek amitől úgy azt hiszemel fogom hányni magam.
Amíg nem csináltál magaddal ekkora szart, nem is éri meg élni.

Nem bántam meg semmit és már ugyse tudok visszafordulni. Szóval élvezzétek a privát jegyemet a pokolba potyautasok! Isten pedig utálhat engem de nagyon hogy még mindig nem pusztított el, de az is lehet hogy csak nagyon jól szórakozik.
Na ilyen amikor túl nagy egy buli baszd meg!



 

Sokszor elgondolkodtam azon hogy milyen lesz ha szembesülnöm kell majd az élet valódi nehézségeivel. Valahol mindig arról álmodtam hogy nem jön el a pillanat, minden ivászat és minden direkt,feleslegesen eltöltött órával csak megédesíteni akartam a keserű érzést: Nyomomban az Istenítélet, nem kerülhetem el sorsom, egyszer nekem is szembe kell néznem ezzel az egész szarral.
Most jött el a pillanat! Fateromat kirúgták a munkahelyéről, rám pedig rám lett parancsolva hogy fejezzem be az egyetemet, mert nincs több idő se keret arra hogy én kocsmák mecénása legyek. Diploma kell, mégpedig azonnal!
Szar ügy.
Lelkiismeretem a pohár alján.
Épp belefullad iszákos kedvembe, és abba tudatba hogy ha jól csinálom, lehetett volna másként. Persze nem lett, mert Isten utál minket. Ezen nincs mit vitatkozni.
 

Tegnap vonatoztam. Este 11 óra után.

Hazafelé tartottam a kivilágítatlan vagonban, kezemben az utolsó sör, számba egy szétrágott barna füstszűrős cigaretta. Rágyújtottam és hagytam hogy az első adag füst kiáramoljon a számon és nekivetődjön a hideg vonatablaknak, megtörjön rajta mint egy magas szirten a tenger hullámai.
Kint pedig mit se törődve az én kisded füst-tenger imitációmmal szaladtak a fák és a villanyvezetékek, hátul pedig csillogtak a városok fényei. A létüres fekete vagonba szinte be akartak mászni a távoli lámpák fényei és betegsárga fényükkel ott táncoltak az üveg szirteken. A gondolataim pedig megcsavarodtak és a képzelet szárnyaira kapta őket, a hét eseményei dúlni kezdtek a fejemben:
A szerdai verekedésé, hogy ÉN vajon milyen korba kellett volna hogy szülessek, és hogy mi lenne ha most kisiklana a vonat, vagy egyáltalán feltünne-e?

A válaszok pedig a következőek:
Aki részegen verekszik egy több éve boxoló emberrel az meg is érdemli azt amit kap. Viszont szeretnék úgy tudni elviselni egy vereséget mint Redcap, innen is üdvözlet.
Nekem a karibi térség virágzása idején kellett volna élnem, mint egy kalóz. Erőm hiányát ügyességgel, bátorságomat rummal, harci tudásomat őrülettel pótoltam volna.
Végül pedig, ha a vonat kisiklott volna akkor valószinüleg tényleg nem vetem volna észre, meghalok mielőtt bármit is gondolhatnék.

Isten aki pedig utál minket, egy másik életben majd hagyja hogy arról ábrándozzak, milyen lett volna a 21. században élni, és akkoriban vonatozni...



 

Ez így van.

Mostanában ha kimegyünk mulatni, vagy csak lenézünk kocsmázni, Wacakkal vagy NB-vel, mindig előjön a vikinges téma pár sör meg féldeci után, majd az asztalt csapkodva, gesztikulálva kifejtjük, hogy bizony nem a 21. század való nekünk. Hát nekem biztos nem.

1100-1200 évvel ezelőtt kellett volna világra jönnöm, párezer kilométerrel északabbra, a skandináv félsziget valamelyik korabeli településén. Nem vagyok épp egy éles eszű zseni, viszont magasságból és erőből kijutott bőven. Ezt meg manapság nem tudom kamatoztatni megfelelően. Jó rendben, magyar vagyok, annak születtem. Ennek ellenére mégsem tudom magam elképzelni lóháton, ugyanis a szerencsétlen állat vagy összecsuklana alattam, vagy szimplán leérne a lábam a földre a nyeregben ülve azokrór a csepp sztyeppei lovakról:) (Redcap kedvéért iderakok egy szmájlit, hogy érezni lehessen a "tréfa" hatását) Vikingként viszont más lenne a helyzet.

Összefogni a cimborákkal, a kiváncsiságtól hajtva hajóra szállni, érezni a hideg szelet, és a tenger sós páráját az arcomon, szélcsendben evezni, kikötni idegen földön, felégetni a falvakat, elvinni minden mozdítható értéket, küzdeni a bátorság és vakmerőségtől fűtve a hírnévért, aranyért, nőkért, jókat enni-inni-mulatni. Karizmatikus vezéreket követve csatába szállni, végigüvölteni a viking imát ami a 13. harcosban van, közben a fegyverrel a pajzsot csapkodni ritmikusan, hogy a szembenálló ellenfél összevizelje magát a félelemtől, majd érezni, ahogy az adrenalin szétárad bennem, aztán rohamozni. Ha nem élném túl a csatát, akkor egy valkűr úgy is magával ragadna, s vinne a Valhallába, mert az biztos, hogy nem esnék el anélkül, hogy ne taszítanék a halálba jópár szembejövőt! De úgyis túlélném. Aztán visszatérve a táborba, a csata kellemes fájdalmai után jóadag mézsör és étel fogyasztása közben a győzelem mámorában hangosan, tiszta szívből kacagni, hallgatni a szkaldot ahogy történetet mond, ettől feltüzelve sagákba illő tettekről ábrándozni, majd másnap továbbvonulni, tengerre szállni, partot érni valahol ismeretlen földön, és folytatni tovább azt, amit elkezdtem születésem első pillanataitól. A harcos útját követni. Én ilyen életet szeretnék. Viszont Isten utál minket, Óðinn meg lehet alaposan bemézsörözve megfeledkezett rólam, ezért nincs mit tenni, ide születtem, ebbe a korba.

Na csak hogy érezzétek miről is van szó:

"Lo, der ser jeg min far.
Lo, der ser jeg min mor,
mine søstre og mine brødre.
Lo, der ser jeg mine forfedres linje
helt tilbake til tidenes morgen.
De kaller på meg.
De ber meg innta min plass hos dem
i Valhall, der de modige får evig liv."

/ismeretlen szerző, i.sz. 100 körül/

Íme ott látom atyám.
Látom anyám, nővéreim és fivéreim.
Magam előtt látom minden ősöm az idők kezdetétől.
Mind hívnak engem,
Hogy bátran kövessem én is őket
A nagy Valhallába
Ahol a hősök örökké élnek.

/A 13. harcos c. filmből/

Alig tudom elkezdeni az első sorokat. Lehet hogy rajtam kívül senki nem is fogja érteni ezt az egészet. Mégis, ki kell írnom magamból!

Miskolci vagyok. Mindig is az maradok, bármilyen mostohán bánik is velem ez a város.
Régen ismertem minden utcáját, a kapualjak mélyét, a kilátó magasát.
Most már nem ismerem. Nem ismerhetem. Nem engedi hogy újra bebarangoljam, a régi helyei most  már mind üresek és semmitmondóak. Elhagytam ezt a várost, és ő elhagyott engem.
Éreztem tegnap ahogy kimentünk az utcákra.
Éreztem mikor láttam a fiatalok hordáit.
Éreztem akkor is mikor belénk kötöttek, mintha nem csak ők de az egész város fenyegetne.
A helyek nevei megváltoztak, az emberek késsel járnak, a szórakozóhelyeken már nem olyan bulik mennek mint régen, és legfőképpen nem azokkal az emberekkel.
És ezt ők is látják, ők is érzik hogy én már idegen vagyok itt, idegenként is néznek rám, várják mit mondok vagy mit csinálok. Pedig régen én is közéjük tartoztam.

Keserédes szerető az emlékezés. Isten utál minket.
Viszlát Debrecenben!

Ezentúl rendszeresen fogok újra blogolni, megígérem.


Csak manapság ébren álmodok. Gyötör a láz, a tagjaim fájnak. A fejemben furcsa gondolatok kavarognak, és ha este aludni térek, a bizar és perverz álmaim még ocsmányabbá válnak. Az arcom kemence ahol az agyam az izzó zsarátnok, és nem látok az álmaimon túl.
Nem tudom eldönteni mikor vagyok ébren és mikor álmodok. Csak lehunyom a szemem és otthon érzem magam, de ha végre pihenni próbálok mert tényleg hazaértem, hát folyton felriadok az indulás hamis kényszerére.

Ilyen az mikor 39 fok fölötti láza van az embernek. Mikor fáj a mellkasa. Mert fúrja a lelkiismerete is, olajként csöpögve testének tüzére. Mikor már feladja, de csak álmában meri azt is, pedig nem is tudja, most éppen álmodik-e?

S ha ez tényleg így van és igaz? Ha az embert a tudata tényleg megbetegítheti, akarata elhagyhatja, akkor Isten tényleg nagyon utálhat minket hogy ilyen gyengének termtett saját képmására. Hagyd hát el lelkiismereted vagy tanulj meg elszámolni vele... mást úgy sem tehetsz, hisz nézz szét: lassan mind kigyógyulunk ebből az életnek nevezett betegségből.
 

Utálom a Fradit, utálom az ostoba tökfilkókat, utálom a csigát, utálom a kaktuszpálinkát, utálom a kommersz körtét-barackot, utálom a felvágós büdös parasztokat, utálom a beszűkült látókörű diszkósokat, utálom a mákostésztát, utálom azokat akik a túróstésztát cukrozzák, utálom a magukat niggernek képzelő álgengszter rap meg hip-hop fanokat, utálom a magukat olasz maffiózónak képzelő fuxos cigányokat, utálom a magenta színt, utálom a hello kittyt, utálom paris hiltont, utálom a hozzá hasonló hülye médiakurvákat, utálom a nagypofájú, de fenyítésre lapító fakearcokat, utálom azokat akik megjátsszák magukat előttem, csak hogy bevágódjanak nálam, utálom az olyan nőket akik túl sokat képzelnek magukról, utálom a pózer, tekilázó-abszintozó fake arcokat akik csak divatból isznak ilyen piákat, utálom a karácsonyt, utálom a húsvétot, utálom a nyarat meg a tavaszt, utálom az áldeszkás bőgatyás baseballsapkás vagánykodó hülyegyerekeket, utálom a divatbetyárokat, utálom az emósokat mint a szart, utálom a hülye wowfüggőket, utálom azokat az informatikusokat akik szerint menő kockának lenni, utálom ha valaki büdös igénytelen ápolatlan, utálom a vidékieket lenéző sötét paraszt budapestieket, utálom a szőröstalpú oláhokat, a krumplizabáló hontalan tótokat, meg azokat a vérivó rácokat, utálom az összes többi barbár szláv szarházit, utálom Istent mert ő is utál engem, utálok utálni.

Töröltem minden társszerzőt a blogról. Miért? Csak mert.

NB Előző postjára dobok már egy kontrát. Első körben tisztázzuk azt, hogy én a saját utamat járom, tehát nem vagyok társa senkinek semmiben.

Ha annyira szenvedsz, meg rossz minden, akkor legyél férfi, és nézz szembe a kihívásokkal meg a fájdalommal. Vagy legyél bátor, és töltsd ki azt a kurva konyakot, aztán vess véget nyomorúságodnak.

Javaslom a istenutalminket.blog.hu/2009/06/24/szurken posztot.

Isten utál téged, meg megölnéd, megölted. Hát persze. Majd ha okod lesz rá, akkor hangoztasd. Isten nevét hiába szádra ne vedd.

Egy fél órája ébredtem, arra hogy szól a winamp. Mondanom sem kel, hogy a fejfájásból a szobában szétdobált borosflakonokból ítélve, tegnap is berúgtam. Ittam a saját nyomorúságomra, ittam a világfájdalomra, ittam a megnemértett tehetségemre, igazából tökminegy hogy miért, de ittam. Mert nyomorúságos életemet , ami egyes előrejelzések szerint se lesz hosszú, csak ebben a bódulatban tudom elviseli. Nem akarok közhelyes lenni, de igen szeretem sajnáltatni magam, ennyi öröm csak lehet.

Szóval szólt a winamp. Ákostól a Szabadíts fel című nótája, nemkülönösebben szeretem Ákost, de az biztos, hogy egy nagyon jó zenész.

Drága szer vagy
Olcsó méreg,
Minden mindegy:
Csak szabadíts fel.

És hozd a szárnyakat,
Szabadíts fel,
Ébreszd a vágyakat,
Szabadíts fel,
Te bűnös és tiszta vagy,
Gyönyörű jel,
Sose hagyj el,
Kérlek, hogy engem szabadíts fel...

Írja, illetve énekli Ákos. Ez elgondolkodtatott, ez a pár sor. Messzemenő következtetéseket párosítottam ezekhez a sorokhoz. De rájöttem, hogy demagóg és szükségtelen dolog várni a messiást, mert nemfog eljönni. Saját szenvedéseidnek, csak önmagad vagy az okozója, tehát a szenvedés kútja az ember maga. És nincsennek barátaid, nincsennek szeretteid, nincs senkid, egyedül állsz a kietlen, rideg, sötét és gonosz világban. Kurvára egyedül.

Amúgy nemértem, hogy Zael író- és szenvedőtársam miért hibáztataja annyira a "Legfelsőbb Alkotóművészt".

Hisz Isten halott, én öltem meg!

Amúgy meg lehet töltök egy pohár konyakot és szépen lassan kicsinálom önmagam...

Mostanában kicsit hanyagoltam a blogot, de most ígérem visszatérek. Kezdetnek egy aprócska történet, amin egész jól szórakoztam:

[...] Voltunk mulatni a cimborákkal, hajnali négykor elhagytuk a szórakozóhelyet, megbeszéltük, hogy találkozunk még pár pajtival itt-meg-ott. A közeli 0-24 boltban az egyik srác a szesztilalom ellenére megokosított pár üveg bort, amit elfogyasztottunk. Kellemes beszélgetés meg lógás után elindultunk az egyik lányhoz, aki felajánlotta, hogy kajáljunk nála. Éltünk is a lehetőséggel páran. Fél óra séta után odaértünk, ettünk csevegtünk, összességében semmi érdekes nem történt. A lány javasolta, hogy aludjunk ott. Rendben. A sors úgy hozta, hogy pont mellettem aludt, és hát a bevitt szeszmennyiség hatására eléggé hozzám bújt. Ivócimborák vagyunk, szóval semmi "olyasmi" eszembe sem jutott, meg ő amúgy sem az esetem, de azért úriember lévén nem akartam megbántani, és elhajtani magamtól. Összebújva kettesben beszélgettünk mindenféléről, aztán elhallgattunk. Néhány pillanat múlva megszólalt kedveskedő hangon: "Olyan illatod van mint egy gyermeknek". Egyáltalán nem szarkasztikus hangvétellel mondta, mert ilyesmihez, vagy esetleg iróniához túl "egyszerű" teremtés. Volt annyi önuralmam, hogy ne törjön ki belőlem az artikulátlan kacagás. Hogy miért? Mert jobban bűzlöttem a rumtól mint egy kalóz, igensok olcsó kocsisbort ittam meg, ami szintén rátett egy lapáttal az összhatásra, de a hab a tortán az volt, hogy kb. 48 órája nem zuhanyoztam. Csak azért feküdtem le aludni, mert piás voltam, nem foglalkoztam ilyen "részletekkel", és sürgősen alvásra volt szükségem. A lány számára valamiért mégis vonzó volt az illatom. Pedig szerintem bűzlöttem mint egy rókalyuk. Tény, hogy a Legfelsőbb Alkotóművész igen kifinomult érzékszervekkel áldott meg, de azért ehhez nem kellett egy németjuhász kutya, hogy érezni lehessen.

Na ha ez nem paradoxon, kéremszépen, akkor mi az?

[ha tényleg nem az, akkor szóljatok már, és átírom a címet:P]

Juteszembe: Jaja, Isten utál minket, de azért ez az eset tényleg kellemesebbé tette a napomat.

Csütörtök reggel 07:32

Tamás szörnyű fejfájással ébredt a díványon. Felült kicsit, hogy körbenézzen, a nagyszobában. Három borospalack és két törött pohár mosolygott rá kedélyesen. Mondanom sem kell a hamutartó csordultig volt csikkekkel, és valahogy az asztal sem úgy állt a helyén, ahogy kellett volna. Mikor közelebbről megnézte az asztalt, egyik lába ki volt törve és hanyagul alá volt pócolva régi szakadt könyvekkel. Kelletlen nevetés tört ki Tamáson, konstatálta, hogy igen jót mulathattak tegnap. Kitámolygott a konyhába, persze a cigis doboza üres volt. Ahogy ott kotorászott a konyhaasztalon, megtalálta a tegnap esti belépőjét. Tüzes Kerék, finom úri mulató, 500 forint, - olvasta hangosan, ami a jegyen állt. Ezután felnézett a fali órára, 07:35, úristen már késésben volt, 8-ra mennie kellett volna dolgozni. Kapkodva kezdett öltözni, mert ez volt az utolsó lehetősége, a főnöke ezt az utolsó ultimátumot adta neki. Már így is sok volt a rovásán, a munkahelyen. Gyorsan inget, zoknit és nadrágot vett, persze az inget félre gombolta, még egy utolsó pillantás a törött tükörbe – szörnyen nézett ki. Felkapta a kocsikulcsot és rohant a parkolóba. Bepattant a Suzuki-ba és elindult, persze a legnagyobb dugót fogta ki, mit sem ér ilyenkor a folyamatos dudálás. Persze azért a dugó is jó valamire, aszpirint keresett és talált a kesztyűtartóban, egyből be is kapott három szemet. Végül nagy nehezen a kátyúkat és az útfelújításokat kerülgetve beért 08:24-re a céghez. Persze főnöke tajtékzott mikor meglátta és időközben kiderült a prezentációt is el kellet volna küldenie. Rögtön szabadkozni kezdett, hogy anyukája miatt nem tudta elkészíteni, mert tegnap kórházba kellett vinnie az öreglányt (ez persze nemigaz). Végül summa-summárom, a főnöke úgy kirúgta, hogy egyesek a másik tízemeletesből is látni vélték kifelé repülni. Hazafelé megállt egy ócska presszóban kávét, és cigarettát venni. Miután szépen leparkolt, az emeltre tartva elkezdett a tegnap estén gondolkozni. Mondanom sem kell nem sokra emlékezett, rémlett az, hogy Bélával és Vikinggel boroztak, meg hogy utána mentek valamerre, de ezek után semmi. Miközben odatette a levest főni, a telefonért nyúlt, felhívja már a haverokat mi is, hogy is volt. Viking nem vette fel a telefont, Béla meg szokás szerint a zenekarral a próbaterembe szórakozott a Mária utcában. Végül Bélát elérte, előszörre lenyomta a telefont másodjára, kicsit késve ugyan, de felvette. Tamás az estével kapcsolatban érdeklődött, Béla csak annyit mondott, hogy gondolkozzon el azon, hogy barátok e még, meg persze hogy tegnap már megint miért kellett balhézni, tönkre tette az egész bulit. Nagyon sürgősen kérjen bocsánatot mindenkitől. Tamás szájtátva tette le a telefont, nem egy balhés figura, de ha, iszik megbolondul. Mit csinálhattam már megint tette fel magának a kérdést? Sorra hívta a többi cimborát, de ők vagy nem vették fel a telefont, vagy hasonló választ adtak neki, mint Béla.

 Este 6 körül, úgy gondolta Tamás, átmegy a jelenlegi-ex-barátnőjéhez, hátha ő több infot tud adni neki az estéről. Lezuhanyozott, felöltözött, gyalog ment, mert Lotti csak pár sarokra lakott. A csaj meglepetten nyitott ajtót, nem számított Tamásra, hisz tulajdonképpen a múltkori civakodásuk miatt, Tamás nem óhajtott vele szóba állni, eddig. Még mielőtt Tamás bármit is mondhatott volna, Lotti kérdőre vonta, hogy hanyadán is állnak a dolgok kettőjük között. Tamás töredelmesen bocsánatot kért, azért amiért a múltkori dolog miatt, bunkón viselkedett és túlreagálta a dolgokat. (A lelke mélyen nagyon szerette a lányt, de valahogy ezt igazán sose tudta kifejezni). Lotti  viszont nem úgy fogadta a bocsánatkérést, ahogy  Tamás várta volna, időt kért hogy átgondolja a kettőjük dolgát. Ez nagyon szíven ütötte Tamást és el is felejtette megkérdezni azt, amiért igazából jött volna. Talán kicsit elkésett a bocsánatkéréssel…

Ezután hazafelé vette az irányt, az utca sötét és hideg volt, Tamás hangulata pedig még komorabbá vált, csak a játszótéri hinta keserves nyikorgása törte meg csak a csendet. Hirtelen feltámadt a szél, de ez nem olyan szél volt, mint az eddigiek, kicsit másnak csontig hatolónak érezte Tamás, szinte földöntúlinak. Gyorsabbra vette az iramot, hisz fázni kezdett. A sarki presszóból kellemes muzsika szólt, egy sör mindig belefér, tekintettel a mai napra –gondolta és célirányosan a hang irányába indult. Bennt idült öregek múlatták az időt a boroskancsók felett, páran kártyáztak, és billiárdoztak. Idilli kocsmahangulat, ám Tamás nem érte jól magát, szinte ki is zárta a külső hangokat, bután bámult a sörébe, a cigaretta se hiányzott neki. Jobb lesz ha hazamegyek – gondolta és elindult.

A lakásba felérve bekapcsolta a tévét, de hamar megunta, inkább kivette a hűtőből a maradék pálinkáját. Elkezdett iszogatni, éjfél felé járhatott mire, a táskájából kiesett az újonnan felírt gyógyszere. Hónapok óta alvászavarral köszködött, -  nah most legalább, ha a mai nap minden szarul alakult, legalább egy jót alszok és ezzel az erővel be is vett három szemet. Megitta a maradék pálinkát és nyugovóra tért, hangos horkolással álomba merült.

A következő nap szörnyen rosszul, ismét fejfájással kelt az előszobában a földön. Hogy kerültem én ide hisz a díványon feküdtem le. Eközben beszélgetés szűrődött ki a szobából és ekkor pillantotta meg, hogy a bejárati ajtó is be van törve. Rögtön a fiókhoz nyúlt és kivette az első kezébe akadó kést, közben felpillantott a fali digitális órára, az óra szerint szombat dél volt. Jesszusom jó ez az altató, nem is érzem magam fáradtnak, ennyit aludtam volna?! Óvatosan közeledett a nagyszoba felé, mikor benézett két öltönyös úriember halkan beszélgetett, míg másik kettő a szoba egyes részein szöszmötöltek. Tamás bement a szobába kezében a késsel, de azok észre sem vették pedig dél volt és teljesen világos. Közelebb ment hozzájuk, szólongatta őket és kiabálni kezdett, de azok válaszra sem méltatták. Közben megpillantott egy fekete zsákot, egy üres pálinkásüveget és szétszórt gyógyszereket az asztalon.

Tamás, ekkor döbbent rá, hogy a szobában lévő úriemberek rendőrök, a zsákban pedig valószínűleg ő van. Két napja halott volt…

Pontosan. Ahogy a Scorpions-számban szól. Mert bezárt a Kikötő és sosem lesz minden a régi. Pont ahogy az Europe - Final Countdownban van. Na de elég az idézetekből. Nagyon keserű szájízzel kezdtem ehhez a posthoz. Viszont segítségemre van egy félüveg Finlandia, meg üvöltő zene. Pont mint a 'kötőben. Vodka és rock'n'roll.

Emlékszem, 2003. október 9-én jártam ott először. Nagyon rosszul sikerült egy zh-m, és egy cimborámmal elhatároztunk, hogy emiatt berúgunk. Este fél 8-kor végeztünk a dolgozattal, a 20 fős csoportból 4 ember már tervezte, hogy piálni mennek. Rá is kérdeztem, hogy hova tartanak. A válasz úgy hangzott, mintha teljesen egyértelmű lenne a dolog: "Hát a Kikötőbe". Megkérdezték, hogy csatlakozok-e... a válasz részemről is egyértelmű volt. Innentől  kezdve Kikötős arc lettem.

A hely nem sokat változott azóta. Leszedték azt az undorító álcahálót, meg az újságpapír-tapétázást a plafonról, és átfestették a piás feliratokat hajó-belsőt meg rakteret idéző képekre. Az előtér kapott egy egyenletesebb kövezést, gondolom hogy könnyebb legyen feltakarítani a hányást, és a sok részeg ne bukjon orra a kiálló terméskődarabokban. Maradtak a pultosok és Vlad, maradtak a masszív faasztalok, a szag, a félhomály, a füst, az ocsmány mellékhelyiség, a szűk tánctér, amely 10 embernek is kevés, de ha nagy buli van, akkor 40-en is elférnek. A szeszárak általában nem voltak a legolcsóbbak, de én emlékszem még, hogy 180 meg 200 volt a Borsodi és 160 a Kozel. Meg 40 Ft-tal drágább volt fél liter gyömbér-sör mint egy korsó csapolt. De az íze miatt megérte. Persze sosem a kedvező itallap miatt jártunk ide. De már úgyis mindegy. Felesleges visszaemlékezni, mert elmúlt. Na de hol fogunk ezután mulatni meg tivornyázni? Nem lesz többé okunk beugrani a Csónakázótó mocskos vízébe, hogy aztán pár óra alvás után másnaposan, undorodva, de mégis jókat kacagva megszellőztessük a témát. Gondolkodtam ám sokat a lehetőségeinkről. Az eddigi Fác-Kikötő hadiösvény megakad az első állomásnál. Utána hova tovább? Kazánház? Hát persze... Lovarda? Ugyanaz a szar, csak mégrosszabb akusztikával, és mégtöbb hülyével. A belvárosi mulatók szintén nem a mi stílusunkat képviselik. A péterfia utcai kocsmák erre nem alkalmasak, pedig akad közöttük egy-két hangulatos hely.

Ennyi, én passzolok. Remélem minél hamarabb találkozhatok a cimborákkal, aztán kitalálunk valami megoldást. Mert a jelenlegi helyzet elég kilátástalan. Bezárt a Kikötő. Meg az a kurva hó is elolvadt. Miért? Mert Isten tényleg utál minket. Nem csak engem egyedül. Mindenkit. Legalábbis a Kikötős arcokat. Viszont most tényleg jól kicseszett velünk.

Wacak előző postjához kommentelni akartam, de aztán meggondoltam magam, és kifejtem inkább egy postban a dolgot.

Először is szeretnék reagálni az előző postra:

Szegény egyke gyerek. Mi a helyzet a szüleiddel? Vagy őket nem "menő" szeretni, mert az nem goth, meg nem darkos? Pedig gondolom kinyalják a seggedet.

Na akkor folytatom is. Tök vagány dolog utálni a karácsonyt. Ha megkérdezed az egyszeri hülyegyereket, hogy ő miért is utálja, csak makog össze-vissza, hogy giccses meg tök ciki. Konkrét érveket nem tud felhozni. Én is utálom a karácsonyt. De tényleg. Gyűlölöm a rohadékot. Viszont van rá okom, és nem csak hiszti, mint a Wacaké, hogy nem szeret senki, nincs kit szeretnem meg egyedül vagyok, nincsenek barátaim. (Persze ha véletlenül ő is sorstársam, akkor visszavonom a fenti reakciómat.)

Ha jól emlékszem, talán 10-11 éves korom körül volt az utolsó olyan "igazi" családi karácsonyozás. Lehet csak azért, mert a múlt megszépíti a már megtörtént dolgokat, de lehet, hogy tényleg jó volt. Ugye karácsonykor arra a pár napra összegyűlünk szeretteinkkel, és jól érezzük magunkat. (Nem pedig kurvadrága ajándékokra számítva dörzsöljük a kezünket a kajával roskadásig pakolt asztal előtt 24-én este.) Viszont nálunk arról szól a dolog, hogy mindenki kiadja magából az egész évben felgyülemlett feszültséget, és belevágja a másik képébe. Mert végre összegyűlt a család, és mindenki találkozik, ezért tökéletes az alkalom. Ebből születnek a 3-4 napos kaotikus veszekedések. December 23-án még talán nyugalom van, készülődünk, sütés-főzés, már érezni a feszültséget, főleg estefelé. December 24-én délelőtt folytatódik a készülődés, de már majd' felrobban mindenki. Aztán este kitör a háború, és egészen kitart az ünnep végéig. Sértődések, kiabálás, veszekedés. Valaki tüntetően max hangerőn hallgatja a szentmisét a tévében, úgy, hogy az egész lakásban mást nem lehet hallani. Aztán véletlenül a biztosítékot jelzésképpen lekapcsolja másvalaki, mert már elege van az álszentkedésből. De ez csak egy apróbb példa. Sorolhatnám ítéletnapig a többit.

Nagyritkán viszont felkerül a hab a tortára, és igazi őrültek háza lesz az ünnepből. Amikor a "nagymama" véletlenül meglátogat minket. Mert a vén szarkavaró nagyon érti a dolgát, és élvezi is ezt a cirkuszt.

Minden egyes istenverte évben ugyanez a menetrend. Évről-évre megkeseríti az életemet ez az "ünnep". Nem csak hogy unom, hanem elegem van, meg akarok szabadulni ettől a 72 órányi pokoltól, de nem tudok, mert elvégre ők a családom, ilyennek fogadom el őket. Mi otthon képtelenek vagyunk normálisan, nyugodtan, békésen karácsonyozni. Pedig én próbálkozok. Sikertelenül. Nem tudom miért. Biztos a vérünkben van ez a káosz.

Nos kedves "divatkarácsonyutálók" jobb ha abbahagyjátok a bolondozást, és örültök annak, ami van. Én összetenném a kezem egy normális idilli családi ünnepért, miközben ti meg nyafogtok mert minden faszán megvan, és valószínűleg csak unjátok az egészet, azért megy a hiszti. Nyilván vannak sorstársaim, akik megértik miről is van szó. Nem akarom én emiatt különlegesnek érezni magam. Nem is önsajnáltatás, hanem tény. Tehát nem kell a mellébeszéd a nagyokosok részéről, mert úgy is kimoderálom, vagy személyesen pofánvágom őket.

Ebből le lehet vonni a tanulságot:

1.) NE kívánjatok nekem boldog karácsonyt, mert úgysem lesz.

2.) Na és mi a helyzet Istennel? Biztos mocsokul utál, ha a saját kölykének a születésnapján rendszeresen kibaszik velem.

Igencsak ünnepi hangulatba kerültem. Oly annyira átjár ez az érzés hogy legszívesebben beleállítanék egy kétkezes jégcsákányt a közelgő Jézuska fejébe...

A szilveszterrel sincs ez másként. Nem a kötelező bulizás és hasonlók zavarnak, hanem valami teljesen más, de erről majd valamikor máskor.
A lényeg hogy közeleg az év vége, az emberek számot vetnek magukkal egy szebb és jobb új év reményébe. Én is megpróbálkoztam valami ilyesmivel.
Íme a végeredmény:

Megváltoztam. Nem éppen a legjobb irányba, de hát ki emlékezhetne rá? Már senki nincs mellettem azok közül akik ismertek olyannak mint amilyen voltam. Az utolsó ember is elment, és mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, szépen lekapcsolta a villanyt. Minek álltatom magam ezzel " a szeretet ünnepe " baromsággal amikor már egyáltalán nincs senki akit szerethetnék?

Gondolom nem én vagyok csak így vele, de ha igen akkor kibebaszott Boldog Ünnepeket midnenkinek!


 

Na szóval ezt rövidre fogom. Van egy lány, aki nagyon tetszik mer' aranyos-szép-egyszerű-okos-csinos-jófej-eléggébolond. Annyira szeretem, hogy levágnám a fejét és leugranék vele egy hídról.

Minderre ma jöttem rá. Éppen a Kikötő nevű öltöny-nyakkendős helyről távoztunk záróra után az Ibolya nevű finom úri helyre, ahol az alábbi muzsika üvöltött a zenegépből: www.youtube.com/watch

Ettől tudasotult bennem a dolog, hogy: IGEN, ez tényleg így van és tényleg itt volt az orrom előtt, (bár sosem elérhető...) mégsem vettem észre. [Ja és neki tényleg vannak gyöngyök a hajában. De tényleg.]

Tegnap történt velem ez az eset. Gondoltam megírom amíg még friss az élmény.


A szokásos csütörtök esti elfoglaltságom után a péntek reggeli "kutyamásnaposvagyok" szindrómát próbáltam kiheverni, így hát nem is csoda hogy nem tudtam időben elkészülni és csak félig meddig sikerült összepakonom a hazaútra.
Nagy rohanva azért elértem a 18:20 kor induló buszt, csak hát úgy néztem ki mint aki az utcán éjszakázott. Slampos voltam, borostás, felcsaptam magam sárral és az előző napi kocsmafüst bűze áradt belőlem.
Persze hogy mindez minnél kellemesebb legyen, rekord méretű tömeg állt a buszmegállóban és az első pár percben látni lehetett hogy valószinűleg vér fog folyni az ülőhelyekért. Nekem ugyan jutott hely de sok mindenki másnak nem. A busz többszörös túltelítettséggel, enyhe késéssel és iszonyatos kínlódással de végül csak elindult. Már a következő megállóban se tudtak felszállni, a sofőr meg csak vonogatta a vállát és hátra mutogatott amikor valaki még fel akart préselődni. Én a magam részéről meg hát szartam az egészre és az egyetlen értelmes dolgot műveltem a buszon amit lehet, aludtam.

Nagyjából félúton járhattunk amikor félálom szerű állapotomból hangoskodás zaja zökkentett ki. Valaki valami olyasmit kérdezett hogy " jól vagy ", meg hogy " minden rendben". Persze a szemem rögtön kipattant és azonnal rájöttem kinek szól a kérdés.
A lány több volt mint sápadt. A színe inkább emlékeztetett a hamuszürkére és a pupillái úgy csillogtak mintha ékkövek lennének. A busz kinyithatatlan alsó csomagtere miatt szegény lányon még a táskája is ott volt. Az összenyomorodott tömeg közepén állt, de nagyon jól láttam hogy már nem sokáig.
Egyszer megcsuklott, szinte látszott hogy csak a tömeg tartja.
Én már téptem fel a karfát a székem oldalánál.
Másodjára, nos a legfinomabban fogalmazva is lekapcsolták nála a villanyt.
Még pont időbe érkeztem, a lány nem ütötte meg magát bár azt túlzás lenne állítani hogy elkaptam. Legalább kétszer a hóna alá kellett nyúlnom mire el tudtam vonszolni a székemig, a sok sügérfejű barom meg csak pislogott hogy mi történik.

A lányt pofozgatni kellett hogy magához térjen. Erős volt a gyanúm amikor közelebb hajoltam hozzá hogy nem sima rosszullét lesz ez. Az egyik bámészkodó sügértől elkértem a jó cukros gyümölcslevét, és itattam egy kicsit a csajjal. Kiderült hogy cukorbeteg.
Akár meg is halhatott volna.
Evett, beadta magának a kioldós, egyszer használatos tüvel az inzulint és negyed óra múlva tökéletesen jól lett.
Eközben mindenki engem figyelt, meg kérdezgetett, hogy "mi a baj?" meg "esetleg tudunk valamit segíteni?".Még egy vállveregetést is kaptam.

Legszívesebben ott helyben üvöltözni kezdtem volna. Tódult az agyamba az adrenalin és azon gondolkodtam hogy még jó hogy nem lett rosszabbul a csaj, mert ha nem vagyok ott a bámészkodó bénák azt se tudják mit kell tenni.
Aztán persze szépen lassan kezdtem leengedni, elmúlt a veszély, az adrenalin pedig remegés formájában kezdett kiürülni belőlem. Szépen visszatértünk a régi kerékvágásba. A busz ment tovább, a lány most már ült én az út további részén álltam. Ugyan az a slampos, borostás, kialvatlan valakivé változtam vissza aki voltam. Senki nem szólt semmit, az emberek csak bámultak és suttogtak.

Megérkeztünk, leszálltam a buszról. A lány megköszönte a segítséget. Talán még el is meséli a barátainak mi történt vele, de egy hét múlva már nem is fog rám emlékezni.
Isten utál minket, és bármit teszel, nem fogod megválltani a világot! Én érzem ezt és most, ahogy kifelé tekintek a nagyvilágba tudom jól hogy az egész ugyan olyan szar maradt mint amilyen volt. Bármekkora "hős" is voltam.
 

Vigyázat! Értelmetlen blog bejegyzés következik, 18 éven aluliaknak és terhes nőknek a blog olvasása nem ajánlott!


Na idáig is eljutottunk. Minden mocskot és mérget kiköphetnék magamból ami az évek során felgyülemlett bennem. Vagy addig siránkozhatnék amíg az összes nőnemű lény elérzékenyülve mondogatná két hétig hogy mennyire átérzik a veszteségemet.
Csak hogy nem akarom egyiket se.

Nem akarom hogy azt mondják, hogy " én megmondtam".
Elhagytak. Megértem. Ez az élet rendje.

Csak tegnap leültem a Fácánba délután 6kor. Sehol nem volt senki, volt időm merengeni és elgondolkodni mindenről ami velem történt az elmúlt két napba.
Rágyújtottam egy cigire vettem egy sört, elkezdtem nézni a tévét és hagytam hogy az idő észrevétlenül kússzon el mellettem, nem igazán akartam tudni hogy éppen mennyi az idő vagy hogy mikor kéne indulnom.
Valahol távol jártam éppen, a gondolataim cikáztak, a szemem réveteg volt és minden féle kitalálható forma és irányvonal nélkül hagytam hogy felhorgadjanak bennem a legfurcsább képek. Ez néha segít, mert az agyam mintha tudat alatt dolgozná fel azokat a történéseket amiket a tudatos elme már nem tud vagy nem akar megérteni.

Percek, vagy talán órák? Nem tudom. Tényleg nem figyeltem szinte semmire, de mikor oldalról megbökött valami arra azért már összerezzentem. Egy macska volt az. Pontosabban, Tamara mint később megtudtam. A Fácán közössége álltal eltartott kis dög éppen úgy döntött hogy neki egy ilyen szerencsétlen alak ölébe kell telepednie és dorombolva aludnia.
Ezután ketten ültünk tovább. Semmi különös. Én ittam, cigiztem és bámultam magam elé, ő pedig csak nézett rám és bújt a pulcsimba. Egymás után jöttek mentek az emberek de ő el se mozdult mellőlem és én mosolyogva nyugtáztam hogy mindenben igazam volt.

Minden úgy lesz ahogy már előre láttam annak idején. Egyedül fogok élni. Emberi társaság nélkül, egyetlen társam a magányban egy macska lesz. Mert ők szeretik a merengő, nyugodt embereket, érzik hogy nem kell semmit se tenniük, ők már a jelenlétükkel is társaságot nyújtanak.
Ehez semmi köze istennek vagy az emberek útálatának. Ebben nincs semmi felemelő vagy lesújtó, ez egyszerűen csak egy tény. Érzem, sőt tudom, hogy Ő volt az utolsó ember aki értett. Innentől maradnak a macskák. Csak hát attól félek hogy ha Isten utál engem akkor egyszer csak a macskák is kerülni kezdenek majd, mint ahogy az emberek.
Mert amelyik macskával én szeretnék lenni az majd ugyan úgy mint az emberek... csak nem akarnak velem lenni.


 

Tudjátok mit jelent?
Persze hogy tudjátok: pusztító hajlamot, romboló magatartást jelent, amely igen sokszor párosul deviáns magatartással.

De miért is beszélünk erről?
Mert ez egy ilyen blog. Meg mert rájöttem hogy én is szenvedek valami ilyesmitől.
Manapság örjöngök itt bent. Mintha valami vadállat akarna kitörni belőlem, csak éppen nem tudja merre felé és hogyan...
Visszaszoktam az éjszakai magányos sétálásokra, és rendkívül emberkerülővé váltam.
Ha véletlenül mégis emberek közé keveredem akkor se tudok egy jó szót szólni, és folyton csak azon gondolkodom hogy árthatnék valakinek vagy valaminek. Mivel általában nincs semmi a környékemen, ezért magamban teszek kárt. Iszom, cigizem, drogozom és azzal élek, ami a legjobban árt.
Leszarom a világot, nem járok be órákra, hátha örökké egyetemen élhetek.Direkt elcseszem az életem és szépen lassan emberi roncsá degenerálódok.
Minnél nagyobb kárt tudok tenni magamban, másban vagy bármiben ami elém kerül annál boldogabb vagyok.
Kéjesen mosolygok a saját szerencsétlenségemen, mert tudom hogy ezerszeresen megfogom fizetni az árát, bármi is legyen az, ja.... és azt még ezerszer ennyire fogom élvezni.

Amikor pedig megkérdezik, miért vagyok ilyen őrült, miért akarom direkt elcseszni?
Miért akarok eljutni arra bizonyos mélypontra?
Miért loptam el most is otthonról apám díszüveges whiskey-t és lépek le hajnalig?
Miért?

Miért ne?
Mert Isten utál engem, és csakis engem!
Meg mert egyszer egy szép fehérnépnek azt mondtam: Az életedet felépíteni a sorsodat beteljesíteni nagyon nehéz, de a sorsod ellen tenni és az egész életedet elcseszni még nehezebb. Lehettem volna akárki, de én tudatosan senki akarok lenni...!
Jah és mindenki bekaphatja!

 

Volt benne részem. Mindenkinek volt benne része. Kérdés, hogy kinek mennyi jut. Nos, nekem mostanában nem nagyon jár ki ebből. Ami mégis csurran-cseppen, az nagyrészt pálinka, rum, sör, bor, vodka [...és még folytathatnám a sort] formájában történik, féldecis adagonként. Elég kevés, és csak rövid ideig hat, ez a szesz által kölcsönzött érzés. Másnap pedig kőkeményen megvan a böjtje. A palackozott boldogságot pedig nem akarom túl gyakran elővenni, mert nem óhajtok függővé válni. Mármint nem az érzésnek, hanem az alkoholtartalmának. Már pedig itt az utóbbi produkálja az előbbit. Ezért kéne máshogy megszerezni, szesz nélkül. De enélkül nem megy. Nem tudom miért. Sokat gondolkodtam rajta, és nem találtam választ. Talán 3-4 éve van meg ez a hiányérzet. Azelőtt vagy minden rendben volt, vagy pedig a "régi szép idők" elv teszi szebbé a múltamat.

Most esett le [de tényleg most!] hogy kocsmán, és szórakozóhelyen kívül érzem ezt a hiányt. Ezeken kívül nem is nagyon találkozok a "haverokkal" meg "barátokkal". De miért nem? Bennem van a hiba? Nem értem, teljesen összezavarodtam. Valamiért a "haverok" meg a "barátok" nagy része is ódzkodik tőlem. Az oké, hogy Zael jófej meg mókás, de ezen kívül valamiért nincs meg az a picit bensőségesebb haveri/baráti hangulat amikor velük lógok. Persze külső szemlélőként én látom, hogy közöttük viszont megvan. Ezért kirekesztettnek érzem magam. Jó persze hívnak mulatni meg inni, de ezen kívül? Semmi. Én lennék túl zárkózott? Vagy másban van a hiba? Azt már leszűrtem, hogy szociálisan meg érzelmileg picit sérült lehetek...

Áhh, inkább befejezem ezt a postot, mielőtt még elkezdenék összeesküvés-elméleteket gyártani, és ott lyukadnék ki, hogy a haverjaim csak "borbarátok", aztán meg várhatnám a megváltó, hatásos és gyors lefolyású agyvérzést ami megszabadít ezektől a gondolatoktól. Ezt meg nem akarom. [Kivéve ha tényleg így van]

Isten utál minket? Szerintem nem. Leszarja az egészet ami itt folyik. Én meg folytathatom a saját kis kereszteshadjáratomat az élet ellen.

[Na a legvégére még annyit, hogyha bárkiben felmerülne a kérdés, hogy miért írok ilyen postokat ide, azoknak meg is válaszolnám. Ez nem emózás meg nyávogás. Ha nincs kivel beszélnem ilyen témáról, hát inkább kiírom magamból, mielőtt agybuborékom lesz, és gutaütést kapok.]

Írok az igazi veszteségről majd én. Ez nem magasröptű nyakatekert filozófiai eszmefuttatás, hanem tény.

Október 15-ét nagyon vártam, mert ugye a diákhitelt utalják. Közben dörzsöltem a kezem, mert rá egy hétre pedig indultam volna Pestre a Szigetes fizumért. Hó végére tele lettem volna pénzzel, mehetett volna a dőzsölés, meg jópár olyan dolog megvásárlása, amire már nyár eleje-közepe óta várok.

Október 15.: Reggel megyek a bankba. Egy fillért sem tudok levenni. Semmi baj, nyilván időbe telik míg átjön a pénz. [amúgy ezen esetben nem] Dél körül ismét próba, siker nélkül. Hitegettem magam, hogy biztosan folyamatosan utalják át, lehet beletelik 1 napba is mire megérkezik az összeg. Hát nem. Felhívtam pár ismerőst akik szintén megigényelték ezt, ők mondták, hogy mindegy melyik banknál vagy, tárgyhó 15-én MEG KELL ÉRKEZNIE. Este írtam e-mailt a Diákhitel központnak, hogy ugyan már mi történhetett. Másnap reggel jött a válasz. Dióhéjban: adminisztrációs hiba, következő hónapban folyósítják a hitelt amennyiben megoldódik a dolog. Persze azt egy szóval nem írták, hogy majd ők utánajárnak.

Október 19-én hétfőn indultam Pestre. Vasutassztrájk. Az agyvérzés határán voltam, mert ha nem sikerül megszereznem a fizumat, üres zsebbel nem húzom ki november 15-ig. Valamilyen csoda folytán sikerült eljutni Pestre, aztán hazaérni. 5 és fél óra alatt megtettük az utat, amiből fél órát tartózkodtam a fővárosban. Ez igenjó köridő. Na de persze semmi sem mehet bökkenő nélkül: nevetséges összeggel szúrták ki a szememet. Ezt a nevetséges összeget 24 óra alatt 0-ra redukáltam. Befizetni az oktatómnak az órákat, vizsgadíjat, megadni a tartozásokat, amikre rákényszerültem. És még egy jót sem tudtam kajálni. Vagy legalább kegyetlenjót mulatni, meg berúgni mint a kisördög. Nem. Elment a pénz az utolsó fillérig. Na mi ez ha nem veszteség? Ja és igen, most panaszkodok, mert kurvára betelt a pohár. Aki meg a szememre meri hányni ezt, a színem előtt tegye meg, de számítson egy bitangnagy parasztlengőre.