Álmomban macska voltam. Követtem egy lányt (ismerősömet), mert tetszett. A lány simogatott, játszott velem eleinte. Aztán hiába dörgölőztem a lábához, hiába próbáltam dorombolni neki, nem akart felvenni az ölébe és magával vinni, mert nem érdekeltem már többé. Aztán tovább követtem, ott voltam végig a nyomában. De már nem a kis aranyos cicaként, hanem a szegett fülű, sebes pofájú, csapzott bundájú éhes, vérre szomjazó hiúzként. Ekkor ő megijedt, és elszaladt. Nem értem utól. Végig próbáltam neki elmondani, hogy én vagyok az, Lacó, de ő nem értett macskául, én meg nem tudtam emberül.

Miután felkeltem másnap, igen szarul éreztem magam. Nem volt kedvem semmihez. Hitvány reggeli után nekiálltam a norvég nyelvtanulásnak, de pár perc után félredobtam a jegyzetet, bekapcsoltam a számítógépet, összeválogattam egy rakat beforgatós zenét, majd lehevertem az ágyra, és hallgattam, közben meg ezen az álmon gondolkoztam.

Szinte kivétel nélkül emlékszem minden egyes álmomra, miután felkelek, ezért ritkán szokott így érinteni a dolog. Ez viszont elég fura volt. Rájöttem, hogy valójában ez az elmúlt 5-6 év nőkkel való kapcsolataimnak a története besűrítve egy rövidke szösszenetbe. NB cimborám mondott erre egy jó szakszót, de már nem emlékszem rá.

Jópár lánnyal volt már dolgom. Nem kérkedésből mondom, szimplán csak tényközlés. De a javarészük csak rövidke kaland, semmi több. A komolyabbra forduló kapcsolataim széthullottak kivétel nélkül. Ennek a miértje számomra mindig egy nyitott kérdés marad. Lehet, hogy egy kívülálló, aki kicsit jobban ismer, megérti mi a helyzet, de nálam még mindig homály fedi a dolgot. Na de visszatérve az álomra: csaptam a szelet pár lánynak eddig, akik tényleg komolyan érdekeltek. Nem olyanokról van szó akiket csak a "rock'n'roll" miatt bepiálva fel akartam volna szedni. Ezek a lányok tényleg tetszettek, nem csak külsőre, hanem jellemileg is. Összeismerkedtem velük, kavartunk, együtt lógtunk, elvoltunk, de aztán mégis rosszul sült el a dolog. A végén pedig hoppon maradtam, és elhidegültünk egymástól. Kaptam én már fejmosást emiatt jópár embertől. Akadtak közöttük nálam sokkal bölcsebbek is. De valahogy mégsem tudtam okulni a hibáimból. Hiába vagyok én huszonakárhány éves, ha ilyen téren úgy gondolkodok mint valami kis taknyos tinédzser. Megy ez a kurvanagy rock'n'roll, küldöm a dumámat, ugrálok egyik nőtől a másikig, de egyiknél sem állapodok meg, csak hajtom őket, meg a bulit. Nagyon tréfás amikor néha el-el sütöm, hogy hú de szerelmes vagyok ebbe meg abba a lányba. Közben meg még lány sosem mondta nekem azt hogy szeret. Nem volt belém még nő szerelmes. Ez van. Mert valamiért ezt rohadtul nem tudom elérni. Emiatt meg is ijedek, amikor egy lány komolyabban megtetszik (az érzéstől, a lánytól, meg önmagamtól is). Nem bennük van a hiba, hanem bennem. Valami irdatlan jellemhibából kifolyólag történik ez sorozatosan, vagy pedig egyszerűen a Legfelsőbb Alkotóművész nem ezt az utat szánta nekem, és folyamatosan beleköp a levesembe. Egyesek szerint zárkózott vagyok nagyon, és a rock'n'roll meg még jópár álarc mögül próbálok beilleszkedni, próbálom elfogadtatni magam, és talán ez a hiba. Vagy csak szimplán Isten utál minket, de engem valamiért még jobban. Rendben. Remélem olvassa a blogot, és felkészül, mert jön még ő az én utcámba.

[ja és most TÉNYLEG úgy érzem magam mint egy rakás kihányt epe]