Most telt be a pohár. Nem szeretem ha valaki "álarcot" visel. Valamilyen, magához nem illő viselkedést vesz fel, valakinek több is van, és ez nagyon bosszant. Most nem a hétköznapi álarcokról beszélek. Mindenkinek megvan a "munkahelyi" az "esti, haverokkal sörözős", a "csajozós/pasizós" stb. Ezzel talán nincs is gond. Viszont amikor valaki elképzel magának egy image-et, és aszerint viselkedik, megjátssza magát, hogy egyes - főleg buta - embereket lenyűgözzön, vagy bevágódjon náluk, vagy elfogadtassa magát, az igencsak szánalmas. Én személyesen sértésnek veszem ha velem így viselkednek, ugyanis konkrétan hülyének néznek ezzel. Tudok olvasni az emberek arcáról, viselkedéséből, a gesztusaiból,  emiatt tudom, hogy a cimboráim közül ki mikor viseli a "maszkját". Én a legtöbbször természetesen viselkedek. Tisztában vagyok azzal, hogy elviselhetetlen is tudok lenni, undok, mogorva, de ezeket vállalom, akinek nem tetszik, az nem ül le az asztalomhoz. Ellenben ha hivatalos ügyeket intézek, munkaügyben járok el, akkor felveszem a "tisztes polgár" maszkomat én is.

Miért kell így viselkedni? Úgyis tudom, hogy az adott álarc mögött ki bújik meg, és csak kacagok magamban azon aki "sötét múltja" meg kitalált vagánysága mögé rejtőzik. Szánom azt aki azt próbálja mutatni a külvilág felé, hogy érzéketlen, hideg, vagy önmagát szociopatának képzeli/vallja, közben meg egy törékeny lelkű, mimózalélek, esetleg labilis érzelmű beszámíthatatlan hülye. Gyűlölöm azokat akik szürke kis senkik lennének, ha nem játszanák meg magukat, hogy milyen különlegesek (hisz csak szeretnének azok lenni, marad nekik az illúzió), nem hangoztatnák, hogy milyen "menő" kicsapongó, hedonista, vagy bármilyen sikkes életvitelt folytatnak. És utálom azokat, akik bedőlnek ezeknek. Isten meg mindenkit utál. De engem meg NEM-ÉR-DE-KEL.

Avagy a halál művészete.

Mert hát az élet előbb-utóbb úgyis visszaköveteli tőlem amit mohó hajszolással önmagamtól rabolok el.
Űzött fiatalságom a végéhez közelít, s a figyelmeztető jelek úgy gyülekeznek körülöttem mint haldokló körül a köröző dögmadarak.
Eközben azt hazudom hogy jól vagyok. Vidáman és csillogó tekintettel vetem bele magam a mámorba, és vigyorgom a külvilág felé, hogy még mindig élek. Pedig nem maradt már sok a két végén égetett gyertyából.
Mégsem adhatom fel. Tovább kell mennem, mert az élet, ez a zseniális ragadozó, azonnal kiszagolja, hogy ki az aki kifáradt és lemaradt a csordától. Én pedig inkább százszor vállalom önmagam ellen ezt a kilátástalan küzdelmet, sem mint, hogy egyszer is szembe kelljen néznem a következményeivel.

Azzal például hogy már mentőt kell hívni hozzám.
Vagy hogy az életemet hazugságban élem, mert tudom, hogy mit várnak tőlem. Mégis úgy teszek mintha nem is érdekelne.
Meg, hogy miért tarkítja testemet oly sok égett seb.




Isten utál minket. Én legyintek. Úgyis tudjuk mi következik. Nincs konklúzió.

Bocsássa meg az élet, hogy színtiszta érzelem vagyok.
Gyűlölök, szeretek, remélek, fájok, s ha megvágnak ugyan úgy vérzek.
Ember vagyok én, csak egy kicsit furcsán össze rakva.

Tegnap mindenki meg akart vigasztalni. Nem mondom, jól esett, de minek? Nem azért vagyok bánatos mert azt várom hogy valamelyik, nagyon alternatív vagy emocionális kis kurva oda dörgölőzzön hozzám, miközben éppen "nagyon megért". Azért vagyok komor, elvont és merengő mert ilyennek születtem, ilyen akarok lenni. Mentsétek meg a bálnákat! Azokra még rá is fér. Vagy például azokat akik az utolsó kétségbeesett segélykiáltást sikítják a süket füleknek.

Meredten nézek előre. Istent keresi tekintetem. Nem látok semmit, még magamat sem. De azt tudom, hogy értem nem érdemes egyetlen könnycseppet sem ejteni. S ha távozok e földi siralomvölgyből, úgy emlékezzenek rám mint aki hazug volt! Mint aki ártani akart, mint akit gyűlölni érdemes. Így legalább senki nem fog siratni, s jobb lesz ez így mindenkinek.

Isten utál minket.

A tegnap esti részeg kinyilatkoztatásomat inkább letöröltem. Úgyis csak számomra volt értelme. A mocskos, ittas, fáradt, kis agyam számára. Most viszont, hogy kezdek estefelé újra jobban lenni, most hogy érzem megint hogy az este húzna magával, most újra gondoltam az egészet.

Tegnap este beszélgettem egy lánnyal, s többet magyaráztam a kelleténél, de hát részeg voltam, le se tagadhatom. S a téma mint ilyenkor lenni szokott, mind a testi élvezetek valamilyen formája köré terelődött. Beszéltünk italról, mulatságokról, fiúkról, lányokról, ki ki a maga oldaláról bemutatva az elképzeléseit.
Aztán persze jött a szerelem téma. Sok őrült ötletet összehordtunk már eddig is, de talán ez volt a legmerészebb próbálkozásunk. A sok vitatkozás közepette megkérdezte tőlem a lány hogy szerintem egy ember hányszor lehet szerelmes az életébe: Azonnal rávágtam, hogy csak egyszer. Persze nevetett, nem tudom, hogy a képtelen kijelentésemen, vagy azon hogy bókolt neki egy férfi kitartó akaratának látszata. A lényeg az, hogy vita helyett inkább megpróbált visszavágni: honnan tudom hogy csak egyszer, és honnan tudom hogy az lány akire gondolok volt az Igazi?

Íme a válasz: Tompítanom kell magam. Egyre durvább és durvább módokon. Azért kell elkábítanom magam hogy tudjak aludni. Annyira részegnek kell lennem hogy ne álmodjak. Mert embernek nem kívánom azt ahogy én ébredni szoktam. Néha üvöltve, néha csak rángatózva, néha úszva a hideg verejtékben.
S azóta tudom hogy szerelem csak egy van, és azóta tudom hogy ki volt az egyetlen, amióta rájöttem hogy csak mellette tudtam nyugodtan aludni, rémálmok helyett álmokat látni.

Ezért leszek mindig magányos, s ezért fogok lassan kikopni a valóságból. Isten utál minket!
De legalább tegnap jól aludtam. A lányra gondoltam akinek elmeséltem mindezt, saját ostobaságom mosolyt csalt az arcomra, s azzal aludtam el...

Ezidáig büszkén mondhattam, hogy rengeteg ismerősöm, cimborám, haverom van. De számot vetettem az elmúlt hetekben, és bizony rájöttem, hogy java részüket nem is kedvelem, sőt néhány embert kifejezetten nem is bírok elviselni a társaságban. Ennek ellenére próbáltam jópofizni, mert az ilyen emberek mégis csak jóban voltak valamelyik igazi haverommal vagy barátommal, és nem akartam, hogy ők érezzék emiatt kellemetlenül magukat. Próbáltam magamat elvakítani, illetve többször is adni "mégegy esélyt" az ilyen személyeknek.

Viszont az elmúlt 1-2-3 hónapban a fentebb említett emberek közül egyesek gyáva módon áskálódtak a hátam mögött, lenéző és sértő kijelentéseket tettek. Csakhogy voltak olyan hanyagok, hogy hülyének néztek, azt hitték nem jut vissza hozzám, vagy nem tudom meg, nem jövök rá magamtól, kitől erednek ezek a dolgok. Nos tévedtek. Én, az egyik fickó a blog "két kis debreceni szerencsétlen" szerzőjéből bizony megelégeltem a kényszerített mosolyt, meg a jópofizást, és hasonlóan negatívan fogok hozzáállni a szituációkhoz illetve az adott emberekhez, viszont nem gyáva féreg módjára a hátuk mögött. Szóval ha valakinek valami nem tetszik, akkor valószínüleg oka van, meg lehet kérdezni, el fogom mondani. De olyan bánásmódra számítson az illető, mint ahogyan ő viszonul hozzám. Remélem az érintettek közül páran olvassák ezt a postot, és magukba néznek. Bár ennek ellenére biztos akad olyan közületek, aki sumák alakoskodó módjára továbbra is folytatja. Na hát annak is lesznek következményei.

"Isten utál minket"

Végre vége lett a vizsga időszaknak.
Végre haza utazhattam.
Útközben varjút gázoltunk.
Iszonytató mennyiségbe gyülekeztek a szántásba ezek a fekete katonák.
Egy felrebbent.
A többi pedig rögtön követte.
Fekete felhőben úsztunk.
A busz fékezett, három ütemes koppanás törte meg csendet.
Aztán véget ért az egész.
A sofőr azt mondta, hogy nincs baj és tovább hajtott.

És mi ebből a tanulság? Talán csak annyi hogy ne simogasd a tigris testű lányokat, mert olyan nagy padlót kapsz, mint a szerencsétlen varjak. Például a Fácánban, például egy tálca piával a kezedben, és utána fájni fog a lábad. Aztán meg másnaposan merenghetsz azon, hogy miért mégis a szíved hasogat ha lábadat verted be. Talán azért mert Isten utál minket.
 

Fáradt vagyok.

Elfáradtam az elmúlt napok tivornyáiba. Belefáradtam abba, hogy alkohollal csillapítom elmém dúlásait. Vihar dúl idebent, és csak úgy tudom csillapítani magam, ha még nagyobbat kavarok az előző helyére. Másnap pedig kereshetem a parttalan szigeteket melyek e folyton változó térképet szabdalják.
Végtelen partok, rajtuk hordalékok, s ha felemelek bármilyen darabot az mind én vagyok.
Mondjuk egy kagyló. Egy üres kis héj, melyet lecsupaszított már a homok. Ki tudja mit rejtett… gyöngyöt akár. Mára viszont csak mész és némi só, göcsörtös egyik fele egy egésznek, önmagában semmi.

Én pedig nem akarok semmi lenni. Elég volt a viharokból, még inkább a partra vetett hulladékaiból. Elég volt a hullámverésből, a felkavart iszapból. Meg akarom szelídíteni lelkem tengerét. Újra be akarom hajózni a régi szigeteket, s amiket ott találok, azokból bálványokat emelek, így tisztelgek a régmúlt emlékei előtt.

Nem akarok nagy szavakat használni, de talán most érzek magamban erőt arra, hogy változtassak. Nem ígérem, hogy azonnal csitul ez a vihar, de egy próbát mindenképpen megér:
 „- Mert, látom hogy haránt haladsz az élet útján. Látod az események folyamát, meg tudod mondani, hogyan illeszkednél bele a legkönnyebben, mégis ellenkezel vele. Mindezt miért?
Egyszerűen azért, mert rápillantasz és azt mondod – ez a sors nem való nekem, nem hagyom hogy ez jusson nekem – …
… Sokan persze átkozódnak és panaszkodnak azért, amit a sors mért rájuk, mégis elfogadják és leélik az életüket. „


Egy hajón pedig Isten után a kapitány a leghatalmasabb úr. Hát úgy legyen.

Sose értettem az embereket. Talán azért mert teljesen más elvek szerint gondolkodom.
Ezért furcsán ellentmondásos nekem a mai ünnep is. De lássuk csak mire is gondolok pontosan:

A szeretet ünnepén miért vesznek a gazdag emberek drága ajándékot?
Azért, mert nem ismerik a szeretett rokont, és nem tudják mit is vehetnének neki.
Vagy egyszerűen csak meg akarják mutatni, hogy nekik erre is telik.
De ha ennyire egyértelmű: mi miért mosolygunk rajta mégis mintha életünk legszebb, legmeghittebb ajándéka lenne?

Miért ül össze a családi rokonság minden évben együtt enni?
A szeretetet nem lehet kikényszeríteni. Mi mégis megpróbálunk olyan emberek felé tiszteletet és együttérzést mutatni, akikkel jó ha az év ezen szakaszában találkozunk. Ami pedig még rosszabb, ha elkezdünk felvágni nekik az eredményeinkkel, vagy nagyratörő terveinkkel. Pont hogy megbántjuk az érzéseiket, amely pedig egyáltalán nem illik az alkalomhoz.
De akkor miért is csináljuk újra meg újra?

És végezetül, miért hisszük azt, hogy minden széppé és jóvá válik magától, ha Karácsony este van?
Nem fog megoldódni az éhezés, a világjárványok és a népirtás problémája csupán egyetlen éjszaka alatt, mert a tévében ezt mondták nekünk. Az emberiség gondja lenne, hogy ezt megoldja. Velünk semmi baj, mégis magunkat etetjük, s egymás elégedett pofáját bámuljuk az asztalnál ülve.
Miért nem megyünk ki hát csak egy kicsit az utcára, megnézni, hogy mások éppen hogy is ünneplik a Karácsonyt?

Mindennek az oka: a mérhetetlen önzés.

Egyetlen napra, legálisan dicsekedhetünk hazug módon, ajándékozhatunk nagyvonalúság látszata mögül, és telezabálhatjuk magunkat a lehető legpazarolóbb módon.
Ennyi az egész. Az önzés.
Ezt tudta kihozni az emberiség két évezred alatt a szeretet az együttérzés és az áhítat legszentebb napjából.





"Boldog Karácsonyt"
 

Egy ideje nehezen kezdek neki minden egyes posztnak. Kevés dolog történik velem, és ha történik is valami, az nem igazán üti meg a mércét.
Mesélhetnék arról hogy ez már maga a kiégettség, meg hogy sivár és üres, sötétbe és szürrealitásba burkolózik ...  

... a mi is? Na épp ez az. A leírásaim elvesznek önmagukban. Így most, hogy végre van egy kis kézzel fogható történetem, megpróbálom ezt elmesélni nektek. Talán könnyebb lesz így mindenkinek.

Azt történt velem ugyanis hogy tegnap előtt este, az éjszaka kellős közepén, valami iszonyatosan magas hang szakította szét a szoba csendjét. Még épp csak éreztem az ágy könnyű hívását, még épp csak készültem kinyitni Hüpnosz palotájának ajtaját, így a való világból az álomba átszűrődő hang azonnal felriasztott.
Pár másodpercbe tellett mire felfogtam hogy a telefonom az. Nem az ébresztő volt beállítva, és nem is hívtak, hanem egy figyelmeztetés volt beidőzítve.
Ez már felkeltette az érdeklődésemet. Elkaptam a még mindig vinnyogó készüléket és ránéztem a kijelzőjére: " Timi szerelmem, szülinap " pontosan ez villódzott a képernyőn.
Azonnal beugrott minden: évekkel ezelőtt állítottam be magamnak ezt a jelzést, hogy én lehessek az első, aki majd boldog születésnapot kíván neki.

Lányos zavaromban nem is tudtam mit csináljak. Ugyebár ott volt a kezemben a telefon, ami iszonyatosan lármázott, én pedig még csak egy pár pillanat óta voltam fent így hát lenyomtam a mocskos kis készüléken azt a gombot ami, az én fantáziám szerint, elnémította volna a készüléket. Nem volt szerencsém: "Timi Szerelmem" alatta egy sor:"hívás ".
Szerintem csupán tized másodperceken múlt hogy nem csöngött ki, és nem kerültem az ex-nőmmel igen kínos helyzetbe. Rácsaptam a nagy piros gombra és telefon végre elhallgatott. Mint egy rusnya dögöt, vagy egy pestises tetemet, úgy hajítottam el magamtól a telefont.

Fújtattam vagy kettőt, átgondoltam az egészet.
Majd olyan jóízűen el kezdtem kacagni a szituáción hogy még a lakótársaim is felkeltek.
Nevetségesnek éreztem magamat is meg a helyzetet is. Pont a volt barátnőmtől kéne tartanom? Pont előtte lennék kellemetlen helyzetben? Amikor ő volt az aki mindent tudott rólam, és titkaim őrizője volt sok éven át. Ha azt mondtam volna neki, hogy az ég zöld még azt is elfogadta volna tőlem. És pont előtte érezném magamat kellemetlenül, mert most felhívom? Hát igen.. ilyen ez a bizonyos társadalmi változás, tegnap még az életed legfontosabb része volt, ma pedig ott hever a szemetes alján.
Persze nem hívtam fel. Küldtem neki egy; Boldog születésnapos sms-t, nem akartam zavarni. Lehet hogy a barátjával lógott, vagy éppen bulizott. Az is lehet hogy aludt, a lényeg hogy egyikben se akartam megzavarni.

Kuncogtam még magamban az eseten, aztán végre csak elaludtam. Valami lelkiismeret furdalás szerű dolog ébresztett fel. Az a fajta, amelyiknél a nyelőcsöved jeges, a szívednél tompán fáj és sugárzik szét benned az-az igazi rossz érzés. Az eljövendő dolgokra gondoltam, és olyan érzésem támadt, mintha tartoznék valakinek, valamivel, de nem az elkövetett bűneim miatt. Sokkal inkább a miatt, amit még el fogok követni. Talán végre meg kéne tanulnom nem elmarni magamtól az embereket:

"Olyat azonban nem lehet szeretni, aki ennyire gyűlöli önmagát, és aki benned is gyűlöli, hogy te szereted benne azt amit ő úgy gyűlöl. Nekem ez túlságosan is bonyolult, én ebben a táncban csak orra bukni tudok."

Ha Isten nem utálna annyira, talán mutatná az utat. Vagy lehet ez már maga az út? Ki tudja?

Aki ismer az tudja hogy manapság kénytelen vagyok kora reggeli sétákat tenni. Hozzá tartozik az egyetemhez, meg ahhoz hogy egyáltalán diplomám legyen.

Persze meg vannak a maga szépségei is a dolognak: reggel 7kor kelés, napkelte nézés kávéval a kézben. Aztán futva szaladás, mert hát késésben vagy mint mindig.

Tegnap pont nem voltam késésben, lépteim nyomán néztem a dermedt földet, az első igazi fagy nyomait tapogattam. A kövek már olyan mértékben hozzá jegesedtek földhöz hogy felrúgni se lehetett őket, a vakolat pedig nem pereg tovább, igazi tél van!

Ezután láttam meg a szerencsétlent. A Dózsa György utcán lévő buszmegállóban didergett. Szó szerint rázta a hideg. A fényes neonreklám langymeleg csövei alá próbálta magát bepréselni, hogy legalább ennyi melege legyen. A fél szendvicsemet kapta, aznapra inkább éheztem kicsit én is.

Isten utál téged, utál engem, utál minden embert e földön, de miért pont egy kutyát? Szentimentális egy fasz vagyok, de ki tehet ilyet egy érző, lélegző lénnyel?
S eközben arra gondolok, hogy bárcsak minden embert elpusztíthatnék egyetlen gondolattal aki közönnyel vagy fintorral az arcán ellép szegény állat mellett.
Ő nem tud " Segíts " táblát kitenni maga elé, ő nem hibázta el az életét, ő nem issza el a betevőjét, csak próbál élni. S én se kaptam tőle hálálkodást, csak egy reszketeg farkcsóválást
 

Degenerált, korcs generáció vagyunk. Ezen a kiégett velejéig romlott fekte Földön élünk, és azt várjuk hogy történjen velünk valami. Mindegy hogy mi, csak történjen már. Csak ugyebár nem történik. A saját ingerküszöbünket már vagy harmadjára léptük át és az se érdekel minket ha valaki a saját vérébe fuldoklik. Maximum megjegyezzük hogy a filmekben nem így néz ki.
Mindenki és minden veszhet csak mi éljünk, közben kondoleálunk a saját temetésünkön. Azt várjuk hogy mindenki szeressen minket, miközben gyűlölünk szeretni, gyűlölünk még gyűlölni is. Várjuk a végét az egész szarnak, rohanunk az üres és sötét utakon, hátha valami szembejön velünk és az se baj ha fáj, mert akkor legalább még érzed hogy élsz. Várjuk a Gyehennát az Istenítéletet a Világvégét, Apokalipszist, Nihilit, Armageddont és még ki tudja mi a faszt, pedig Isten már halott.
Nietzsche ölte meg.
Itt vagyunk egy önpusztításra ítélt reménytelen jövőképpel és nyomorgunk egymáson mint a patkányok mikor a dögöt cibálják szét. Vért hányunk, és egymással közösülünk, pedig már nem is jó. Olyanok vagyunk mint egy csomó rákos, végső stádiumban lévő szerv akik még tapadnak egymáshoz hátha embert alkothatnak együtt. Pedig nem.
Isten utál minket, és mostmár kurvára gyorsan véget vethetne ennek az egész szarnak.

Mindig inni kell.
Mindig jó társaságba kell keveredni.
Mindig mocskos részegnek kell lenni.
Mindig üvölteni kell a jókedvtől.
Mindig vonyítani kell a másnaptól.
És kell annyi szerencse, hogy találj egy bontatlan 2 literes Pepsi kólát hazaúton mert így még van esélyed összeszedni magad, és hazaindulni. Ha Isten utál, ezt a kólát is azért vetette elém hogy haza tudjak menni, otthon meg kapjak a fejemre hogy milyen másnapos vagyok...
Ez a Szerencse!

Tegnap nagyon sokáig lógtam kint az utcákon. Sétáltam a környékünkön. Vártam valakit, s közben néztem a Holdat amint hátára fekve két véres szarvát döfi a saját fényében fürdő gomolyfelhők testébe.
Néztem a sápadt csillogásba bújt füvek fagyott dérleplét, amely ott ült minden egyes haldokló növényen.
Meg a lassan vánszorgó tehervonatok hangja: belső fém-szerveik törték meg a csendet ahogy küszködve vonszoltátok tovább terhüket, s közben nyöszörögtek, vonyítottak, sírtak és sirattak.
Tényleg közel lehet hozzánk a holtak világa ezeken az éjjeleken. Olyan volt mintha egy filmbe kerültem volna, egy olyan régi fekete-fehér filmnoir tipusúba amiben minden klisé megvalósul, és mégis alig bírtam elvenni a tekintetem a látványról.
Kezem és szám is kékre fagyott mire hazaértem. Saját lehelletem az arcomra dermedt és eküszöm olyan gyorsan zártam magam mögött a kaput ahogy csak lehet, pedig nem vagyok egy ijedős alkat. Pedig még csak most jön a java. A fátyol fellebben és egy éjszakára el kell fogadjuk hogy köztünk járnak akik már régen is köztünk jártak. Vagy nem.Kinek, kinek hite szerint.
Isten utál minket, de én tegnap éjszaka megemlékeztem halottakról, hogy ma ne keljen félnem tőlük. És ti?
 

Megígértem pár embernek hogy magyarázatot adok a legutóbbi posztomra. Elmesélem miről is szól ez a bizonyos péntek.

Hát legyen:

Bármennyire is klisészerűen hangzik, elég komoly bajom van. Persze ha az ember minden alkalommal farkast kiállt akkor már nem fognak odafigyelni rá, döntse el hát mindenki szépen hogy érdekli-e ez a történet.
Pontosan két hete voltam plazmaferezisen. A szokásos eljárás szerint ilyenkor megnézik a minden egyes alkalommal visszajövő jelentést, amivel szűrik a beteg és plazmaadásból kizárandó egyéneket.

A megszokott orvosi rutinból ekkor lett... nos valami más.
A doktornő elöször csak nézett maga elé, majd kis türelmemet kérve beinvitálta két aszisztensét is akik félhangosan és orvosi szaknyelven kezdtek el beszélgetni egymás közt. Bár rég óta nem tanultam humánbiológiát, pár debreceni orvostan hallgató ismerősömtől már hallottam erről a eljárásról. - Az orvosi etika csúcsaként most fognak velem közölni valami nagyon finomat - gondoltam.

Közöltek is.

Nem részletezném a dolgokat, elég mocskos mint ahogy én magam is. Nem is igazán tudtam hol vagyok miközben felálltam, az egész szoba forogott velem amig az ajtóig mentem. Végig szánakozó szempárok, mint akit utoljára látnak. Kilépve majdnem eltaccsoltam magam.

Azóta már megnyugodtam. Mindig egyik napról a másikra éltem, szóval a két hét ami a kontroll vizsgálatig volt elsőre egy örökkévalóságnak tűnt.
Csakhogy ma hazafelé sétálva éjfélt ütött az óra és rájöttem hogy ennyi volt. Holnap szépen elkapnak valami dokik, és innentől kezdve egy két lábon járó kórlap leszek.

Pedig milyen szépen elterveztem. Fiatal korom idején amikor az élet könnyűnek és hasztalannak tűnt. Mennyit beszélgettünk a halálról! Mind azt állítottuk hogy nem félünk tőle.
S én mindig úgy hittem hogy ha tudnám halálom pontos időpontját oly nagy dolgokra lennék képes. Hogy az elkerülhetetlen ereje majd elszakít a valóságtól s félelem nélkül létezhetek. Bátran veszek majd búcsút mindenkitől és belépek a semmibe. S társaim majd tisztelik a bátroságom.

Nagy lószart! A két hét alatt még rá gondolni se mertem az egészre nem hogy beszélni róla. Próbáltam alkoholba, nőbe, s ki tudja még mibe folytani ezt az egészet. Csak hogy már ez sem segít. Nem olyan már az egész, fakónak, tompának, önismétlő szarnak tűnik csupán.

Ezért voltam olyan ingerlékeny egész héten, ezért mondtam le minden bulit, ezért ültem itthon egyedül és ittam az olcsó sört. S ezért kérek bocsánatot mindenkitől akit esetleg megbántottam.
Isten utál minket, de hééééé! Ha jól csinálom akkor tényleg összejöhet egy rock'and'roll staros távozás 27 esztendősen. Hisz mindig is erre vágytam, nem igaz?
 

Tegnap voltunk mulatni. Egész jó buli volt, én jól éreztem magam, de az egyik barátom összekapott valami apróságon a barátnőjével. Igazából a lány hisztizett picit, aztán valahogy végül megoldódott. Teltek-múltak az órák, fogyott az ital, táncoltunk, aztán hajnalban elindultunk haza.

Két legjobb barátom meg a barátnőik a taxik felé vették az irányt. Útközben eszembe jutott, hogy mi lenne ha még beugranánk az Ibolyába, aztán dumálnánk egy jót. Felvetettem az ötletet, ők meg természetesen nem tartották jónak. Igazából nem is volt az, mert hajnalban buli után még egy kocsmázás már senkinek nem hiányzott, de az egész szituáción nagyon felkaptam a vizet. Még legalább 10 percig beszéltünk erről. Tudtam már az elején, hogy vesztes csatába keveredtem, de nem hagytam akkor sem magam. Ők persze leoltottak, elkezdtek kiokítani. Igazából az bosszantott, hogy csak úgy általában - legyen az buli, csavargás, valakinél lógás, egy haveri sörözés amikor lehetne egy jót beszélgetni, vagy bármi egyéb - mindig az van, hogy a barátnők miatt nem, meg de a barátnő így meg úgy, vagy épp jön át, vagy pont azért kell gyorsan lelépni az adott helyről mert már előre meginvitálta a lányt valahova, így sietni kell, stb. Ezeregy dolgot tudnék sorolni. Félreértés ne essék, nem akarom én ezt a barátaim szemére hányni. Csak nekem esik szarul, én nem értem a miértjét az egésznek. Múlthét vasárnap például egyik lány sem volt lent, a két sráccal olyan hatalmasat mulattunk "mint régen".  De ez is csak véletlen volt, egyik tanult, másik meg épp nem ért rá valamiért. Miért mindig csak a véletlen miatt tudok úgy találkozni a velük, hogy ne feszélyezzen a barátnőik jelenléte? Nem azt akarom hogy együtt csajozzunk, mert megértem hogy komoly kapcsolatban van mindkét srác. (Itt megjegyzem, hogy egyik lánnyal sincs bajom, sőt, ők is haverok, meg a társaság tagjai.)

Azt se akarom, hogy engem a barátnőik felé helyezzenek prioritásban. Az pofátlanság lenne, nem is várom el. Viszont kb egy szinten, az jó lenne. Papolunk itt a barátságról, közben meg ritkán van olyan igazi haveri találkozó, amikor a nők nem kavarnak be, nincsenek ott. Nekem nem volt sok barátnőm, az a kevés is már jóideje, de AKKOR mindig volt időm a barátaimra. Jó rendben, mondhatják a srácok, hogy dehát hétfőn vampire live-ozunk, szerdán meg D&D. Én igazából leszarom a live-ot, már jóideje untat, azért megyek hogy lóghassak Reddel, aztán néha dumálhassunk négyszemközt vagy valami. A "szerdai dnd" is olyan, hogy nem lógni meg henyélni megyünk mert játszunk. Jó persze megy a baromkodás, nem halálosan komolyan, fapofával dobáljuk a kockákat. De ha a szerepjáték alkalmak helyett csak velük tudnék lógni, kötetlenül, nem menne a nyávogás a barátnők miatt, szarnék én az egészre, legyen az Dungeons and Dragons, World of Darkness vagy akármi.

Nem értem meg ezeket a kapcsolatokat. Talán mert nekem sosem volt igazán komoly. Most akkor a barátnő lett a legjobb barát vagy hogyan működik ez? Én sosem úgy mérlegeltem mikor dönteni kellett, a barátnőzés és baráttal talizás/lógás között, hogy a lánnyal lehet dugni, ezért már 1-0 oda. Néha, főleg mikor Reddel dumálunk, ez a döntő érv részéről, úgy gondolom. Mostanában úgy érzem, hogy nagyon kevés "baráti" időt szán rám, mert buliban ugye csak piálás meg táncolás megy, aztán hajnalban hazaindulás van. G-vel még azért lehet tárgyalni, mert ő nincs állandóan együtt a nőjével, meg ő rugalmasabban kezeli a dolgot. Utálom ezt leírni, de rengetegszer elgondolkodtam azon, hogy Red barátom-e. Sosem fogom döntés elé kényszeríteni, hogy vagy a barátnőzésből kicsit vegyen vissza, vagy a barátságunkak annyi, mert ez rohadék dolog. Mindenesetre a tegnapi esemény kurvaszarul esett. Bepiáltam rendesen, mégsem tudtam aludni, kb azóta ezen agyalok. Átkozott mód a padlón érzem magam. Na de most én fogom fel gyerekesen, vagy a srácok viszik túlzásba? Esetleg a magány kezd az agyamra menni? Lehet társaságot kéne váltanom? Mi lesz akkor, ha én jövőre kimegyek Norvégiába, aztán tegyük fel 2-3 havonta hazajövök. Tudok találkozni a srácokkal? Vagy inkább lepasszolnak, mert vár a barátnő, nekem meg ugye nincs pinám.

Azt hiszem most kezdek rájönni, hogy szociálisan nulla vagyok.

Isten meg remélem utál titeket is, és elkezd baszogatni mindenkit, rossz karácsonyotok lesz, mégrosszabb újév, tönkrement születésnapi bulik, cserbenhagyások, elhidegülés, téboly. Pont mint nekem. Na akkor elkezdenétek megérteni miről is szól ez a kurva blog. Mára ennyit. Óðinn, gyere, rúgj még belém egyet te is.

Péntekig az élet csodaszép.
Péntekig az élet kibaszott szar.
Péntekig az élet mindennél többet ér.
Péntekig az élet már nem is igazán jelent semmit.

Sose gondoltam volna hogy ennyire közel kerülök ahoz a bizonyos: "úgyis minden mindegy érzéshez."

Minden attól a kibaszott péntektől függ. Bárcsak már ott lennék. Akkor legalább már nem lesznek kérdőjelek. Ha pedig mégis pozitívan sül el a dolog csak annyira marad bonyolult az élet mint amennyire eddig is volt. Meg amennyire Isten végtelen utálatában akarja azt.
 

Reggel 6:07-kor sms-re ébredtem. T-mobile-os GO sms szolgáltatás, benne a megszokott horoszkóp. Nincs ezzel semmi gond, csak általában 7 után szokott jönni. Kivéve ma. Még legalább egy órát alhattam volna, ami sokat számított volna, tekintve, hogy hajnali 2 után nemsokkal feküdtem le aludni. A tartalma még aggasztóbb: "a bikát veszteség érheti, amely a lelke mélyéig hatol". Tudom, hogy a horoszkóp baromság, de most ez csak egy véletlen egybeesés, hogy a szokásos helyett 1 órával korábban jön, és mint egy figyelmeztetés, felriaszt álmomból? Na meglátjuk, hogy Óðinn ma mit eszelt ki számomra.

[Amúgy nem történt semmi különös - Ingvar]

Dobpergést kérek!

A porondon látható úriember halált megvető bátorsággal ugrik fejest a semmibe.


Viszont ezért lányért simán bevállalom akár ezt is.
Túl sokat jelent most ez.Túl sokat sem hogy elszalasszam a lehetőséget.
Nem tudok betelni a szemeivel: látom bennük saját hibáimat, s a kecsegtető jövőt, így hát hátralépek hogy lendületet vegyek és az egész cirkuszi nézőközönség szeme láttára elrugaszkodom. Utolsó ugrás ez, ha most nem akkor soha. Vékony kötelet kell elkapnom, nehéz a feladat.

Ahogy ismerem magam, a következő blogbejegyzés valami nagyon szánakozó hangvételű ömlengés lesz arról hogy pofára estem. Nem baj, legalább lesz miről írni. Végül úgyis oda lyukadok ki hogy Isten utál minket.

u.i.: ja igen Anti, ha ebben a te kezed van hát akkor nagy ötös!
 

Múlthét kedden megünnepeltük Red születésnapját, jót mulattunk, de meglett a böjtje. Kevésnek bizonyult az ing és a zakó a hajnali hazaúton. Eleve megfázva mentem le, ez meg rátett mégegy lapáttal. Szerda délelőttre lebetegedtem. Pár szem aspirin meg forró tea után valamennyire jobban éreztem magam, de estére megint rosszabbul lettem, így ki kellett hagynom a megbeszélt sörözést egy cimbicsajjal. Aztán péntekig folyamatosan romlott az állapotom. Szombaton mentem is az orvoshoz, aki kezdődő tüdőgyulladást állapított meg. Azóta persze teletömtek gyógyszerrel, jobban is vagyok. Valószínűleg holnap délelőtt megyek vissza Debrecenbe. Hurrá.

Késő délután jól begyógyszerezve ledőltem pihenni kicsit, sokáig félálom-szerű állapotban fetrengtem, aztán sikerült nagyjából fél órát aludnom. Ekkor nagyon furcsát álmodtam. Olyan volt az egész mint egy fotóalbum. Képeket láttam hosszabb-rövidebb ideig. De mintha más ember életéből lettek volna. Olyan arcokat véltem felfedezni akiket nem láttam még sosem: fiúkat-lányokat, férfiakat-nőket egyaránt. Számomra ismeretlen várost, helyszínt, tájat láttam: nyüzsgő, talán valamilyen ünnepség alkalmából feldíszített utcát, csendes hajnali látképet egy városról, sziklákat, erdőket, pusztaságot. Az egész - leszámítva a fényképalbum jelleget - nem volt egyáltalán szürreális, a maga álomszerű módján nagyon is letisztult volt. Azóta szinte megállás nélkül ezen töröm a fejem, hogyan kerülhettek ezek a képek az álmomba. Végül arra jutottam, hogy nyilván az interneten mászkálás során égtek be ezek a fényképek a tudatalattimba, és most álom formájában feltörtek. De lehet ezzel csak kényszeresen meg akarok magyarázni magamnak racionálisan egy olyan dolgot amit amúgy képtelen lennék felfogni. Lehet látomásom, vízióm volt. Ilyen szempontból sosem véltem magam különleges adottságokkal rendelkező embernek, de ez most tényleg kísérteties volt. Kitudja, lehet a Legfelsőbb Alkotóművész így üzent nekem valamit. Mindenesetre többször is átgondoltam az álmomat, végigfutottam az egészen, alaposan memorizáltam annyi képet amennyit csak tudtam, így ha a jövőben felismerek egy "képet", tudni fogom, hogy valamit kezdenem kell a helyzettel. Vagy elkerülöm mert veszélyt jelenthet, vagy pedig csak egy jel ami a megfelelő irányba terel. Nem tudom. Idővel majd rájövök.

Biztos csak Óðinn vagy Loki játszadoznak velem. Sebaj, nektek még mindig ott van Isten. Aki már csak titeket utál. Engem ugyanis elfelejtett rég. Ami nem is baj, hiszen vannak más játszótársaim az élet nevű játszmában, amire ők ott fent lehet nagy ívben szarnak. Vagy mégsem?

Újabb elégtelent kaptam életem ellenőrzőkönyvébe. Ha így haladok, hamar betelnek a lapok, és nem tudom mit kezdek majd.

Eközben pedig kapom az észosztást, hogy milyen könnyű állást keresni akár Debrecenben is. Persze ezt olyan emberek mondják, akiknek vagy már 1-2 éve van munkahelyük, vagy még egyáltalán nem is próbálkoztak ilyesmivel. Sok helyre beküldtem a szakmai önéletrajzomat, 2 nyelven is, de vagy nem kapok visszajelzést, vagy ha mégis, akkor csak negatív válasz jön. Ez így nem fog menni. Persze nem adom fel, de ennyi idő után lehangoló, erősen morálromboló, hogy semmi siker. A rohadék pénz pedig kellene nagyon, főleg ha jövőre ilyenkor már Norvégiában szeretnék lenni. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mit tegyek, mi lesz, mit kellene tenni. Igen frusztráló helyzetem és a non-stop stressz még az én kötélidegeimet is megkezdheti akár. Na nem mintha attól félnék, hogy megtébolyulok. Szóval sürgősen megoldást, kiutat kellene találnom, mert az idő homokja egyre csak pereg. Óðinn mostmár tényleg adhatna egy kis útmutatást, ahelyett, hogy csak akadályokat dobál elém, és folyamatosan próbatételnek vagyok kitéve.

A keddi buli fura volt. Eleve olyan hangulatban mentem le, hogy számítottam rá, bármikor kedvem támadhat lelépni és hazamenni. Végül csak maradtam a haverjaimmal, de kaptam egy pofont az élettől, meg egy embertől is, a Kikötőben, ami ráébresztett arra, hogy itt az ideje kicsit félretenni a megállás nélküli bulizást meg tivornyázást. Érzem, hogy picit belefáradtam ebbe az egészbe, már semmi újat nem ad a dolog, maximum balhét, de az meg nem hiányzik nekem, két évvel ezelőtt ősszel elég volt belőle bőven. Megy az italozás, kacagunk, beszélgetünk. Ez szép és jó, ezzel a baráti társasággal már 2-3 éve ez megy, én meg ráuntam. Lehet furán hangzik pont tőlem, de kicsit tartalmasabb szórakozásra vágyok, vagy inkább másmilyenre, a barátokkal vagy haverokkal. Elég volt, hogy az italozásról, lerészegedésről szól minden. Fácánban iszunk éjfélig, aztán ha van kedv, átmegyünk Kikötőbe. Én viszont ott már egyáltalán nem érzem jól magam. Nem is emlékszem mikor mulattam ott legutóbb rendesen. 1-2 zenére talán felpattanok, mulatok kicsit, de javarészt csak ülök valamelyik asztalnál és bambulok. Meg persze fogy a szesz. Ez unalmas. A csakegypiciket.blog.hu is ezért döglött meg, mert a hányós-piálós sztorik egysíkúak. Nem a társasággal van problémám, meg úgysem az lesz, hogy emiatt megszakítok minden kapcsolatot velük, de ezt a bandát valamiért nem tudnám elképzelni kocsmázáson kívül máshol. Nyilván fogok velük találkozni, mert biztosan lesz alkalom amikor 1-2 sört megiszok. Maradok a szerepjátéknál, mert az mindig tud nyújtani újdonságot. Megtanulok rendesen norvégul, talán belekezdek a német tudásom felfrissítésébe, eljárok edzegetni meg hasonlók. Cél meg lehetőség mindig van. Szóval tényleg itt az ideje kicsit foglalkoznom magammal, rendbeszedni a dolgaimat, vagyis inkább az életemet. Mert jelenleg nagyon szarul állok. Ez a kicsapongó életmódomnak köszönhető. Ha így folytanám, egy év múlva nem tudnék kiutazni Norvégiába. Sőt talán sosem. Már előre érzem, hogy jön majd a piszkálódás meg viccelődés emiatt, de úgy is lepereg. Majd átérzi mindenki a társaságból azt amiről beszélek. Ha nem most, akkor 1-2-3-4-5 év múlva, amikor olyan idősek lesznek mint én.

Itt az ideje, hogy Zaelből Ingvar legyen. A Legfelsőbb Alkotóművésszel meg mi a helyzet? Lehet, hogy Isten az a szarházi utál engem, de nem érdekel, úgyis van más aki egyengeti utamat.

Haldoklik a nyár, megfojtja az ősz. Tetemét hideg szelekkel és lehullott levelekkel teríti be. Percről perce nézhetjük ezt a haláltusát, búcsúztatjuk az utolsó meleg napsugarakat, tűrjük a könnyeket melyeket a felhők hullatnak és várjuk az elkerülhetetlent.
De ami halál az egyiknek az élet a másiknak.
Nekikezdünk egy újabb szemeszternek. Újra összejönnek a nyáron szétszélett szeszgőzös társaságok. Mindenki várja már az új mulatságokat, látom az arcokon hogy nem csak kóstolnák de falnák a mámort amit egyszer már megízleltek. Közéjük csapódok hát én is! Legyen aminek jönnie kell. Léhaságot mindenkinek!

Italt a szomjúhozónak,
ételt az éhezőnek,
és sok szép színes képet minden könnyű-drog használónak.

Isten pedig figyeli ezt a szines kavalkádot. Fricskázik egyet, egyet, csak aprókat. Most még ő is elégedett velünk, csak nem akarja hogy féktelen tobzódásunkban megfeledkezzünk róla.

Ezért áztunk el egész héten Zaellel. Még a kedvenc ivónk is beázott, a cseppek kövéren gördültek a régi gerendákon és csak Zaelt keresték. Mintha valaki olcsó játékot játszana. Lehet ilyen Isten? Egy nagy gyerek? Fricskái hol erősre sikerülnek hol gyengébbre de az egész csak játék?

Hát legyen az! Engem nem zavar, túl jól érzem most magam ahoz hogy érdekeljen. Lehunyom fél szememet amit az éberségnek szoktam tartogatni. Jöjjön a következő fordulat váratlanul! Akarom hogy sodorjon. Hátha igazolódik hogy Isten mégse utál minket annyira.
 

Néhány hete Wacakkal egy kocsmázás után hazafelé menet szóba jött, hogy már régen posztoltam ide. Mondtam neki, hogy meg vagyok elégedve a dolgokkal, bár nincs melóm, ennek ellenére minden rendben van, szóval nincs miért ide írnom, meg szidni a Legfelsőbb Alkotóművészt. Nagyjából ott egyeztünk ki, hogy Isten már annyira szarik ránk, hogy "baszik kibaszni velünk", hogy legalább ne unatkozzunk véletlenül se. Na hát csak figyel az Öreg odafentről, mert azért történt ez-az.

Múlthét hétfőn időre akartam Debrecenbe érni, hát persze, hogy késett a vonat, átkozottnagy vihar volt, mozdony lerobbant, viszont tartalék gépet nem tudtak küldeni mert a rend kedvéért egy fa rádőlt arra a sínpárra amelyiken a mi szerelvénnyünk állt. Majdnem egy órát kellett várni. Kint szakadt az eső, fújt a szél, bent meg 100% páratartalom, dögmeleg. Ablakot nem volt tanácsos lehúzni, mert 1-2 perc alatt bokáig érő víz lett volna odabent a fülkében. Így hát vártunk. Következő vonat beállt mellénk, átszálltunk, irány Debrecen. Na persze mire hazajutottam, jól eláztam.

Viszont ami tegnap történt, az megér egy kis körítést. Záhonyból vonattal indultam Debrecenbe dél körül. Az út unalmas volt, zenét hallgattam, meg bambultam a füllesztő hőségben. Aztán Hajdúhadháznál egy lovasszekeret elcsaptunk. Éppen a Mayhemtől a De Mysteriis Dom Sathanast hallgattam, amikor a vonat kegyetlen mód elkezdett rázkódni meg fékezni. Faszilánok és por vágódott be a lehúzott ablakokon. Pánikoltak a fülkében, hogy kisiklunk. Nekem is átfutott a gondolat az agyamon, de amikor megéreztem az égett hús és perzselt szőr szagát, akkor bizony rájöttem, ez ember vagy állat volt. Nagyon hatásos és félelmetes érzés volt az egész. Persze azonnal felpattantam és kilestem. 100-150m-es vércsík a síneken, majd a végén egy szép nagy vörös paca. "Na ez biztos nem ember,mert az nem csinál ekkora vérfürdőt." Lehet hangosan mondtam ki, lehet csak gondoltam, nem tudom.

Lovasszekér, 2 lóval, 2 emberrel. Szörnyethalt mindenki. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert talán fél perc után lehetett hallani hogy valami nyerít, hörög, küszködik. Hát az egyik ló nem pusztult el azonnal, hanem a mozdony elején az ütközőre akadt. Még legalább 2 percig hallhattuk szerencsétlen állat haláltusáját az első kocsiban mire kilehelte végleg a lelkét. A black metál meg csak dübörgött a fülemben. A nagy melegnek köszönhetően hamarosan érezni lehetett a halál szagát: a kiontott vért és a feltépett húst. Fülledt időben ez igen kellemetlen. Egy-két ember talán rosszul is lett. Valamiért én nem undorodtam, nem fintorogtam. A halál számomra megszokott dolog, engem nem érint olyan mélyen. Az elmúlt pár évben 7-szer utaztam olyan vonaton ami embert vagy állatot gázolt.

Másfél óra késést jósolgattak, az emberek pánikoltak, hogy mi fog történni. A halál szaga egyre jobban terjengett. Valamiért a másokon látszódó felkavarodottság, rossz érzet, félelem, undor, nyomasztó helyzet, meg úgy a halál közelsége-jelenléte számomra is megmagyarázhatatlan nyugalommal töltött el. És üvöltött a fejemben a Burzum - My Journey to the Stars. Pure fucking black metal. Nem azért mondom mert én annyira gonosz darkos vérivó sátánista vagyok. Egyszerűen csak azt írom le amit átéltem. Sajnos a történet ebben a formában nem adja vissza azt az érzést. Ott kellett volna lenni. Minden apró részlet közrejátszhatott, hogy ebben az élményben legyen részem. Érezni a szagokat, a fülledt meleg levegőt ritkán felkavaró enyhe fuvallatot, látni az embereken a kimutatott érzelmeiket és az idegeskedők cigarettái által telefüstölt folyosón furán játszadozó napfényt, hallani a mentőhelikopter rotorja által keltett dübögést, lüktetést. Úgy látszik a Legfelsőbb Alkotóművész figyelemmel követi utamat, morbid módon még a kedvemre is tett, úgyhogy most kivételesen nincs bajom vele.

Reggel földrengés volt nálunk.
Nem tévedés!
Az anyaföld megmozdult végtelen álmába. Megborzongott a hidegben, s mi az eleven irháján végigfutó remegést éreztük.

Gyenge kis semmiség.

Alig várom hogy másként legyen. Istennek csak egy szavába kerül hogy ez a Föld lerázzon minket magáról mint kutya a bolhát. S akkor végre rádöbbennénk saját lényegtelenségünkre.
Mit számítunk mi vajon a Földnek? Milliónyi parazita vagyunk csupán, egy sikeres önpusztító életforma. Eltöröljük saját életformánkat erről a bolygóról, s ha haboznánk hát a Föld majd meglök minket a szakadék szélén. Nem kellünk mi neki, se senkinek.
S a vakarózás után, Isten megsimogatja Föld nevű kutyáját, megnyugtatja hogy most már minden rendben. Ő is utálta ezeket a szapora parazitákat.

 

Szeretem a csillagos éjszakákat. Így nyáron az égi takaró egészen eldől. A Sarkcsillag épp csak pislákol valahol a látóhatár környékén, és ilyenkor jó kiülni a hűs éjszakába, egy sörrel és egy rakás gondolattal.
Nézni a Perseidák hullócsillagait és várni hátha az egyik majd választ ad egy kérdésre.
Rég nem vagyok már gyermek, az ártatlanág amely öntudatlanságával megóvna a világ összes gondjától már rég lefoszlott rólam.

Mégis kívántam.

Az árnyékok futottak, mitha menekülnének a fénytől, majd a helyükre szaladva újra megnyugodtak. Az üstkös tovaszállt. A kívánság pedig soha nem fog teljesülni. És hogy miért? Mert Isten utál minket.