Haldoklik a nyár, megfojtja az ősz. Tetemét hideg szelekkel és lehullott levelekkel teríti be. Percről perce nézhetjük ezt a haláltusát, búcsúztatjuk az utolsó meleg napsugarakat, tűrjük a könnyeket melyeket a felhők hullatnak és várjuk az elkerülhetetlent.
De ami halál az egyiknek az élet a másiknak.
Nekikezdünk egy újabb szemeszternek. Újra összejönnek a nyáron szétszélett szeszgőzös társaságok. Mindenki várja már az új mulatságokat, látom az arcokon hogy nem csak kóstolnák de falnák a mámort amit egyszer már megízleltek. Közéjük csapódok hát én is! Legyen aminek jönnie kell. Léhaságot mindenkinek!

Italt a szomjúhozónak,
ételt az éhezőnek,
és sok szép színes képet minden könnyű-drog használónak.

Isten pedig figyeli ezt a szines kavalkádot. Fricskázik egyet, egyet, csak aprókat. Most még ő is elégedett velünk, csak nem akarja hogy féktelen tobzódásunkban megfeledkezzünk róla.

Ezért áztunk el egész héten Zaellel. Még a kedvenc ivónk is beázott, a cseppek kövéren gördültek a régi gerendákon és csak Zaelt keresték. Mintha valaki olcsó játékot játszana. Lehet ilyen Isten? Egy nagy gyerek? Fricskái hol erősre sikerülnek hol gyengébbre de az egész csak játék?

Hát legyen az! Engem nem zavar, túl jól érzem most magam ahoz hogy érdekeljen. Lehunyom fél szememet amit az éberségnek szoktam tartogatni. Jöjjön a következő fordulat váratlanul! Akarom hogy sodorjon. Hátha igazolódik hogy Isten mégse utál minket annyira.