Bocsássa meg az élet, hogy színtiszta érzelem vagyok.
Gyűlölök, szeretek, remélek, fájok, s ha megvágnak ugyan úgy vérzek.
Ember vagyok én, csak egy kicsit furcsán össze rakva.

Tegnap mindenki meg akart vigasztalni. Nem mondom, jól esett, de minek? Nem azért vagyok bánatos mert azt várom hogy valamelyik, nagyon alternatív vagy emocionális kis kurva oda dörgölőzzön hozzám, miközben éppen "nagyon megért". Azért vagyok komor, elvont és merengő mert ilyennek születtem, ilyen akarok lenni. Mentsétek meg a bálnákat! Azokra még rá is fér. Vagy például azokat akik az utolsó kétségbeesett segélykiáltást sikítják a süket füleknek.

Meredten nézek előre. Istent keresi tekintetem. Nem látok semmit, még magamat sem. De azt tudom, hogy értem nem érdemes egyetlen könnycseppet sem ejteni. S ha távozok e földi siralomvölgyből, úgy emlékezzenek rám mint aki hazug volt! Mint aki ártani akart, mint akit gyűlölni érdemes. Így legalább senki nem fog siratni, s jobb lesz ez így mindenkinek.

Isten utál minket.