A tegnap esti részeg kinyilatkoztatásomat inkább letöröltem. Úgyis csak számomra volt értelme. A mocskos, ittas, fáradt, kis agyam számára. Most viszont, hogy kezdek estefelé újra jobban lenni, most hogy érzem megint hogy az este húzna magával, most újra gondoltam az egészet.

Tegnap este beszélgettem egy lánnyal, s többet magyaráztam a kelleténél, de hát részeg voltam, le se tagadhatom. S a téma mint ilyenkor lenni szokott, mind a testi élvezetek valamilyen formája köré terelődött. Beszéltünk italról, mulatságokról, fiúkról, lányokról, ki ki a maga oldaláról bemutatva az elképzeléseit.
Aztán persze jött a szerelem téma. Sok őrült ötletet összehordtunk már eddig is, de talán ez volt a legmerészebb próbálkozásunk. A sok vitatkozás közepette megkérdezte tőlem a lány hogy szerintem egy ember hányszor lehet szerelmes az életébe: Azonnal rávágtam, hogy csak egyszer. Persze nevetett, nem tudom, hogy a képtelen kijelentésemen, vagy azon hogy bókolt neki egy férfi kitartó akaratának látszata. A lényeg az, hogy vita helyett inkább megpróbált visszavágni: honnan tudom hogy csak egyszer, és honnan tudom hogy az lány akire gondolok volt az Igazi?

Íme a válasz: Tompítanom kell magam. Egyre durvább és durvább módokon. Azért kell elkábítanom magam hogy tudjak aludni. Annyira részegnek kell lennem hogy ne álmodjak. Mert embernek nem kívánom azt ahogy én ébredni szoktam. Néha üvöltve, néha csak rángatózva, néha úszva a hideg verejtékben.
S azóta tudom hogy szerelem csak egy van, és azóta tudom hogy ki volt az egyetlen, amióta rájöttem hogy csak mellette tudtam nyugodtan aludni, rémálmok helyett álmokat látni.

Ezért leszek mindig magányos, s ezért fogok lassan kikopni a valóságból. Isten utál minket!
De legalább tegnap jól aludtam. A lányra gondoltam akinek elmeséltem mindezt, saját ostobaságom mosolyt csalt az arcomra, s azzal aludtam el...