Aki ismer az tudja hogy manapság kénytelen vagyok kora reggeli sétákat tenni. Hozzá tartozik az egyetemhez, meg ahhoz hogy egyáltalán diplomám legyen.

Persze meg vannak a maga szépségei is a dolognak: reggel 7kor kelés, napkelte nézés kávéval a kézben. Aztán futva szaladás, mert hát késésben vagy mint mindig.

Tegnap pont nem voltam késésben, lépteim nyomán néztem a dermedt földet, az első igazi fagy nyomait tapogattam. A kövek már olyan mértékben hozzá jegesedtek földhöz hogy felrúgni se lehetett őket, a vakolat pedig nem pereg tovább, igazi tél van!

Ezután láttam meg a szerencsétlent. A Dózsa György utcán lévő buszmegállóban didergett. Szó szerint rázta a hideg. A fényes neonreklám langymeleg csövei alá próbálta magát bepréselni, hogy legalább ennyi melege legyen. A fél szendvicsemet kapta, aznapra inkább éheztem kicsit én is.

Isten utál téged, utál engem, utál minden embert e földön, de miért pont egy kutyát? Szentimentális egy fasz vagyok, de ki tehet ilyet egy érző, lélegző lénnyel?
S eközben arra gondolok, hogy bárcsak minden embert elpusztíthatnék egyetlen gondolattal aki közönnyel vagy fintorral az arcán ellép szegény állat mellett.
Ő nem tud " Segíts " táblát kitenni maga elé, ő nem hibázta el az életét, ő nem issza el a betevőjét, csak próbál élni. S én se kaptam tőle hálálkodást, csak egy reszketeg farkcsóválást