Fáradt vagyok.

Elfáradtam az elmúlt napok tivornyáiba. Belefáradtam abba, hogy alkohollal csillapítom elmém dúlásait. Vihar dúl idebent, és csak úgy tudom csillapítani magam, ha még nagyobbat kavarok az előző helyére. Másnap pedig kereshetem a parttalan szigeteket melyek e folyton változó térképet szabdalják.
Végtelen partok, rajtuk hordalékok, s ha felemelek bármilyen darabot az mind én vagyok.
Mondjuk egy kagyló. Egy üres kis héj, melyet lecsupaszított már a homok. Ki tudja mit rejtett… gyöngyöt akár. Mára viszont csak mész és némi só, göcsörtös egyik fele egy egésznek, önmagában semmi.

Én pedig nem akarok semmi lenni. Elég volt a viharokból, még inkább a partra vetett hulladékaiból. Elég volt a hullámverésből, a felkavart iszapból. Meg akarom szelídíteni lelkem tengerét. Újra be akarom hajózni a régi szigeteket, s amiket ott találok, azokból bálványokat emelek, így tisztelgek a régmúlt emlékei előtt.

Nem akarok nagy szavakat használni, de talán most érzek magamban erőt arra, hogy változtassak. Nem ígérem, hogy azonnal csitul ez a vihar, de egy próbát mindenképpen megér:
 „- Mert, látom hogy haránt haladsz az élet útján. Látod az események folyamát, meg tudod mondani, hogyan illeszkednél bele a legkönnyebben, mégis ellenkezel vele. Mindezt miért?
Egyszerűen azért, mert rápillantasz és azt mondod – ez a sors nem való nekem, nem hagyom hogy ez jusson nekem – …
… Sokan persze átkozódnak és panaszkodnak azért, amit a sors mért rájuk, mégis elfogadják és leélik az életüket. „


Egy hajón pedig Isten után a kapitány a leghatalmasabb úr. Hát úgy legyen.