Vigyázat! Értelmetlen blog bejegyzés következik, 18 éven aluliaknak és terhes nőknek a blog olvasása nem ajánlott!


Na idáig is eljutottunk. Minden mocskot és mérget kiköphetnék magamból ami az évek során felgyülemlett bennem. Vagy addig siránkozhatnék amíg az összes nőnemű lény elérzékenyülve mondogatná két hétig hogy mennyire átérzik a veszteségemet.
Csak hogy nem akarom egyiket se.

Nem akarom hogy azt mondják, hogy " én megmondtam".
Elhagytak. Megértem. Ez az élet rendje.

Csak tegnap leültem a Fácánba délután 6kor. Sehol nem volt senki, volt időm merengeni és elgondolkodni mindenről ami velem történt az elmúlt két napba.
Rágyújtottam egy cigire vettem egy sört, elkezdtem nézni a tévét és hagytam hogy az idő észrevétlenül kússzon el mellettem, nem igazán akartam tudni hogy éppen mennyi az idő vagy hogy mikor kéne indulnom.
Valahol távol jártam éppen, a gondolataim cikáztak, a szemem réveteg volt és minden féle kitalálható forma és irányvonal nélkül hagytam hogy felhorgadjanak bennem a legfurcsább képek. Ez néha segít, mert az agyam mintha tudat alatt dolgozná fel azokat a történéseket amiket a tudatos elme már nem tud vagy nem akar megérteni.

Percek, vagy talán órák? Nem tudom. Tényleg nem figyeltem szinte semmire, de mikor oldalról megbökött valami arra azért már összerezzentem. Egy macska volt az. Pontosabban, Tamara mint később megtudtam. A Fácán közössége álltal eltartott kis dög éppen úgy döntött hogy neki egy ilyen szerencsétlen alak ölébe kell telepednie és dorombolva aludnia.
Ezután ketten ültünk tovább. Semmi különös. Én ittam, cigiztem és bámultam magam elé, ő pedig csak nézett rám és bújt a pulcsimba. Egymás után jöttek mentek az emberek de ő el se mozdult mellőlem és én mosolyogva nyugtáztam hogy mindenben igazam volt.

Minden úgy lesz ahogy már előre láttam annak idején. Egyedül fogok élni. Emberi társaság nélkül, egyetlen társam a magányban egy macska lesz. Mert ők szeretik a merengő, nyugodt embereket, érzik hogy nem kell semmit se tenniük, ők már a jelenlétükkel is társaságot nyújtanak.
Ehez semmi köze istennek vagy az emberek útálatának. Ebben nincs semmi felemelő vagy lesújtó, ez egyszerűen csak egy tény. Érzem, sőt tudom, hogy Ő volt az utolsó ember aki értett. Innentől maradnak a macskák. Csak hát attól félek hogy ha Isten utál engem akkor egyszer csak a macskák is kerülni kezdenek majd, mint ahogy az emberek.
Mert amelyik macskával én szeretnék lenni az majd ugyan úgy mint az emberek... csak nem akarnak velem lenni.