Tegnap történt velem ez az eset. Gondoltam megírom amíg még friss az élmény.


A szokásos csütörtök esti elfoglaltságom után a péntek reggeli "kutyamásnaposvagyok" szindrómát próbáltam kiheverni, így hát nem is csoda hogy nem tudtam időben elkészülni és csak félig meddig sikerült összepakonom a hazaútra.
Nagy rohanva azért elértem a 18:20 kor induló buszt, csak hát úgy néztem ki mint aki az utcán éjszakázott. Slampos voltam, borostás, felcsaptam magam sárral és az előző napi kocsmafüst bűze áradt belőlem.
Persze hogy mindez minnél kellemesebb legyen, rekord méretű tömeg állt a buszmegállóban és az első pár percben látni lehetett hogy valószinűleg vér fog folyni az ülőhelyekért. Nekem ugyan jutott hely de sok mindenki másnak nem. A busz többszörös túltelítettséggel, enyhe késéssel és iszonyatos kínlódással de végül csak elindult. Már a következő megállóban se tudtak felszállni, a sofőr meg csak vonogatta a vállát és hátra mutogatott amikor valaki még fel akart préselődni. Én a magam részéről meg hát szartam az egészre és az egyetlen értelmes dolgot műveltem a buszon amit lehet, aludtam.

Nagyjából félúton járhattunk amikor félálom szerű állapotomból hangoskodás zaja zökkentett ki. Valaki valami olyasmit kérdezett hogy " jól vagy ", meg hogy " minden rendben". Persze a szemem rögtön kipattant és azonnal rájöttem kinek szól a kérdés.
A lány több volt mint sápadt. A színe inkább emlékeztetett a hamuszürkére és a pupillái úgy csillogtak mintha ékkövek lennének. A busz kinyithatatlan alsó csomagtere miatt szegény lányon még a táskája is ott volt. Az összenyomorodott tömeg közepén állt, de nagyon jól láttam hogy már nem sokáig.
Egyszer megcsuklott, szinte látszott hogy csak a tömeg tartja.
Én már téptem fel a karfát a székem oldalánál.
Másodjára, nos a legfinomabban fogalmazva is lekapcsolták nála a villanyt.
Még pont időbe érkeztem, a lány nem ütötte meg magát bár azt túlzás lenne állítani hogy elkaptam. Legalább kétszer a hóna alá kellett nyúlnom mire el tudtam vonszolni a székemig, a sok sügérfejű barom meg csak pislogott hogy mi történik.

A lányt pofozgatni kellett hogy magához térjen. Erős volt a gyanúm amikor közelebb hajoltam hozzá hogy nem sima rosszullét lesz ez. Az egyik bámészkodó sügértől elkértem a jó cukros gyümölcslevét, és itattam egy kicsit a csajjal. Kiderült hogy cukorbeteg.
Akár meg is halhatott volna.
Evett, beadta magának a kioldós, egyszer használatos tüvel az inzulint és negyed óra múlva tökéletesen jól lett.
Eközben mindenki engem figyelt, meg kérdezgetett, hogy "mi a baj?" meg "esetleg tudunk valamit segíteni?".Még egy vállveregetést is kaptam.

Legszívesebben ott helyben üvöltözni kezdtem volna. Tódult az agyamba az adrenalin és azon gondolkodtam hogy még jó hogy nem lett rosszabbul a csaj, mert ha nem vagyok ott a bámészkodó bénák azt se tudják mit kell tenni.
Aztán persze szépen lassan kezdtem leengedni, elmúlt a veszély, az adrenalin pedig remegés formájában kezdett kiürülni belőlem. Szépen visszatértünk a régi kerékvágásba. A busz ment tovább, a lány most már ült én az út további részén álltam. Ugyan az a slampos, borostás, kialvatlan valakivé változtam vissza aki voltam. Senki nem szólt semmit, az emberek csak bámultak és suttogtak.

Megérkeztünk, leszálltam a buszról. A lány megköszönte a segítséget. Talán még el is meséli a barátainak mi történt vele, de egy hét múlva már nem is fog rám emlékezni.
Isten utál minket, és bármit teszel, nem fogod megválltani a világot! Én érzem ezt és most, ahogy kifelé tekintek a nagyvilágba tudom jól hogy az egész ugyan olyan szar maradt mint amilyen volt. Bármekkora "hős" is voltam.