Tegnap vonatoztam. Este 11 óra után.

Hazafelé tartottam a kivilágítatlan vagonban, kezemben az utolsó sör, számba egy szétrágott barna füstszűrős cigaretta. Rágyújtottam és hagytam hogy az első adag füst kiáramoljon a számon és nekivetődjön a hideg vonatablaknak, megtörjön rajta mint egy magas szirten a tenger hullámai.
Kint pedig mit se törődve az én kisded füst-tenger imitációmmal szaladtak a fák és a villanyvezetékek, hátul pedig csillogtak a városok fényei. A létüres fekete vagonba szinte be akartak mászni a távoli lámpák fényei és betegsárga fényükkel ott táncoltak az üveg szirteken. A gondolataim pedig megcsavarodtak és a képzelet szárnyaira kapta őket, a hét eseményei dúlni kezdtek a fejemben:
A szerdai verekedésé, hogy ÉN vajon milyen korba kellett volna hogy szülessek, és hogy mi lenne ha most kisiklana a vonat, vagy egyáltalán feltünne-e?

A válaszok pedig a következőek:
Aki részegen verekszik egy több éve boxoló emberrel az meg is érdemli azt amit kap. Viszont szeretnék úgy tudni elviselni egy vereséget mint Redcap, innen is üdvözlet.
Nekem a karibi térség virágzása idején kellett volna élnem, mint egy kalóz. Erőm hiányát ügyességgel, bátorságomat rummal, harci tudásomat őrülettel pótoltam volna.
Végül pedig, ha a vonat kisiklott volna akkor valószinüleg tényleg nem vetem volna észre, meghalok mielőtt bármit is gondolhatnék.

Isten aki pedig utál minket, egy másik életben majd hagyja hogy arról ábrándozzak, milyen lett volna a 21. században élni, és akkoriban vonatozni...