Alig tudom elkezdeni az első sorokat. Lehet hogy rajtam kívül senki nem is fogja érteni ezt az egészet. Mégis, ki kell írnom magamból!

Miskolci vagyok. Mindig is az maradok, bármilyen mostohán bánik is velem ez a város.
Régen ismertem minden utcáját, a kapualjak mélyét, a kilátó magasát.
Most már nem ismerem. Nem ismerhetem. Nem engedi hogy újra bebarangoljam, a régi helyei most  már mind üresek és semmitmondóak. Elhagytam ezt a várost, és ő elhagyott engem.
Éreztem tegnap ahogy kimentünk az utcákra.
Éreztem mikor láttam a fiatalok hordáit.
Éreztem akkor is mikor belénk kötöttek, mintha nem csak ők de az egész város fenyegetne.
A helyek nevei megváltoztak, az emberek késsel járnak, a szórakozóhelyeken már nem olyan bulik mennek mint régen, és legfőképpen nem azokkal az emberekkel.
És ezt ők is látják, ők is érzik hogy én már idegen vagyok itt, idegenként is néznek rám, várják mit mondok vagy mit csinálok. Pedig régen én is közéjük tartoztam.

Keserédes szerető az emlékezés. Isten utál minket.
Viszlát Debrecenben!