Végre tudok posztolni, valami nem stimmelt az accountommal, így pár hétig néma voltam. Nem terveztem nagy elmélkedést, meg filozófiai eszmefuttatást, szimplán a Wacak posztjához tartozó körítést írom le. [Amúgy érik egy epés gyűlölködős bejegyzés...]

Tibi haverom búcsúbulijára készültünk azon a bizonyos hétfő estén. NB-vel kitaláltuk, hogy alaposan be kellene piálni, mielőtt megérkezünk a Fácánban tartott rendezvényre, mert a társaság picit megosztott, néhány ember számára kevésbé vagyunk szimpatikusak. Bár ez kölcsönös. A Babylon nevű kocsmában kezdtünk. Út közben összeszedtük Wacakot, akinek 4-5 helyen ékesítette herpesz a száját, iszonyat szánalmas látványt nyújtva. Oltottuk is, meg kacagtunk is rajta rendesen. Odaértünk a presszóba, kiderült, hogy teljesen Fác árfolyamban van a szesz. Be is italoztunk emberesen, majd megindultunk a "búcsúbuliba".

Na ehhez hozzátartozik előzményként az, hogy sokkal vagányabb bulit tarthattunk volna Bogácson, NB-ék nyaralójában, de volt egy kis összetűzés közte meg egy lány között, persze NB-nek volt igaza, a lány volt bunkó, a többiek meg bigottul makacskodtak, ezzel kifejezve unszimpátiájukat NB iránt és emiatt ragadtunk le Debrecenben a sztenderd bulinak beillő "búcsúpartynak" meghirdetett eseménynél. Tehát maradt a szokásos Fácán-Kikötő hadiösvény.

A Fácban már mindenki be volt italozva, így elkerültük a kellemetlen helyzeteket. Keményen bepiáltunk, majd irány a Kikötő. Na igen, ezidáig egy szoksásos szerdán vagy vasárnap vagy hétfőn (vagy a hét bármelyik napján) tartott buli. Ittunk tovább, ment a mulatás, mikor Wacak megkért, hogy kísérjem már el valamerre, mert cigarettát szeretne venni, a Kikötőben meg nem lehet kapni. Mondtam, hogyha a Divinusban a bár nyitva van, akkor ott tud venni. Elindultunk, de a Csónakázó-tónál visszafordultunk. Kiittuk az utolsó kortyokat a sörösüvegekből, mikor megpillantottunk 2 srácot amint viccesen ütlegelik egymást. Valahogy éreztem, Wacak biztos be akar szállni a "Fight clubba", ugyanis nagyjából 2 évvel ezelőtt elkezdtünk mi heccből a Kikötő mögött haverilag bunyózni. Semmi komolyra nem kell gondolni, csupán egy kis erőlevezetés. Nos, Wacak azon nyomban kihívta a győztest, méghozzá egy sör volt a tét! A srácok vonakodtak, de aztán az alacsonyabbik rábólintott. Elmentünk a megfelelő helyre. Gyorsan tisztáztuk a szabályokat: "-NINCS SZABÁLY" -mondta valaki nagyvonalúan, "-De azért egymást ne üssük tökön, merthát csak férfiak vagyunk". Hozzátenném, mi igen szigorú szabályok szerint, mindig egy harmadik személy felügyelete mellett bunyóztunk, semmi fej- vagy övön aluli ütés/rúgás, csak ökölharc, testre, ugyanis nem akartuk túlzottan szétverni egymást. (Na igen, itt kérdezhetnék sokan, hogy akkor mi értelme van? Tessék egyszer eljönni inni Kikötőbe, és kis szerencsével adódik egy bunyós alkalom, akkor meg lehet tapasztalni az "értelmét" a dolognak.) Egymásnak esett a két srác, szerintem 2-3 percnél tovább nem tartott a jelenet, Wacak feladta, vagy megegyeztek egy döntetlenben, nem emlékszem már pontosan. Kint a sötétben nem látszott túl sok, de amikor beértünk, észrevette, hogy Wacaknak csúnyán fel volt dagadva a szája, meg az egyik szeme körül is elkezdett felpüffedni a bőr. Ahogy italoztunk tovább, meg lejátszottunk pár menet biliárdot, olyan dúzzanat keletkezett a (talán jobb) szemén, hogy nem látott vele. Hajnali 5-ig mulattunk, bár lehet volt az már 6 óra is, mikor hazaindultunk. Persze szakadó esőben. Elkezdtünk tárgyalni valamit a blogról, mikor Wacak a Csónakázó-tó mellett haladva megpróbált fellépni a peremre, és valami "Isten utál..." szerűt mondani, majd belecsúszott féllábbal a vízbe. Én elkezdtem kacagni, mire ő megpróbált kimászni, ám a másik lába is megcsúszott, és alsóhangon derékig merült. Bakancsban és hosszú bőrkabátban igen kellemes lehetett a fürdőzés. Kisegítettem, indultunk tovább, én a kacagástól kb. 20 méterrel odébb elseggeltem a vizes füvön. Na ekkor kezdtük igencsak szánalmasnak érezni magunkat. 10 perc gyaloglás után egy sáros vizes résznél újabb katasztrófa történt: megpróbáltam kikerülni egy igen nagynak tűnő pocsolyát, mikor a pillanat múlva már azon kaptam magam, hogy háttal fekszek benne. Próbáltam felállni, kimászni belőle, de visszacsúsztam, ugyanis sáros-iszapos volt az alja. Wacak segített fel, aztán nyakig sárosan, ő vizesen, folytattuk útunkat hazáig. Az emberek megbámultak minket az utcán, szörnyűlködve, egyesek már-már undorodva szemléltek minket. Az Árpád téri templomnál tettem is pár heves megjegyzést. Mikor hazaértem, forró fürdőt vettem, a kád aljáról fél marék sarat lapátoltam ki, majd lefeküdtem. Jópár óra alvás után felkeltem, szétnéztem a szobában: a  mocskos ruháim a földön hevertek, a szőnyegen sáros lábnyomok, az asztalon megszáradt homokszemcsék, a farmerom is szépen megszáradt, de sáros volt, és úgy megkeményedett, hogy neki lehetett támasztani a falnak. A tárcámból az iratokat még ittas állapotban kiszórtam, hogy megszáradjon minden. Persze a mai napig még mindig találok benne homokot.

Nos ennyi történt. Így mulatunk mi, mert ilyen állatok vagyunk. Isten meg lehet le se szar minket, szimplán csak mi vagyunk balekok. Nembaj, én utálom Őt, mint a szart.

[A dolog pár hete törént, szóval remélem Wacaknak eltűnt a mokesz, meggyógyult a herpesz, aztán egy jó hideg sör mellett megszellőztethetjük majd a témát valamelyik becsületsüllyesztőben.]