Tegnap nagyon sokáig lógtam kint az utcákon. Sétáltam a környékünkön. Vártam valakit, s közben néztem a Holdat amint hátára fekve két véres szarvát döfi a saját fényében fürdő gomolyfelhők testébe.
Néztem a sápadt csillogásba bújt füvek fagyott dérleplét, amely ott ült minden egyes haldokló növényen.
Meg a lassan vánszorgó tehervonatok hangja: belső fém-szerveik törték meg a csendet ahogy küszködve vonszoltátok tovább terhüket, s közben nyöszörögtek, vonyítottak, sírtak és sirattak.
Tényleg közel lehet hozzánk a holtak világa ezeken az éjjeleken. Olyan volt mintha egy filmbe kerültem volna, egy olyan régi fekete-fehér filmnoir tipusúba amiben minden klisé megvalósul, és mégis alig bírtam elvenni a tekintetem a látványról.
Kezem és szám is kékre fagyott mire hazaértem. Saját lehelletem az arcomra dermedt és eküszöm olyan gyorsan zártam magam mögött a kaput ahogy csak lehet, pedig nem vagyok egy ijedős alkat. Pedig még csak most jön a java. A fátyol fellebben és egy éjszakára el kell fogadjuk hogy köztünk járnak akik már régen is köztünk jártak. Vagy nem.Kinek, kinek hite szerint.
Isten utál minket, de én tegnap éjszaka megemlékeztem halottakról, hogy ma ne keljen félnem tőlük. És ti?