Megígértem pár embernek hogy magyarázatot adok a legutóbbi posztomra. Elmesélem miről is szól ez a bizonyos péntek.

Hát legyen:

Bármennyire is klisészerűen hangzik, elég komoly bajom van. Persze ha az ember minden alkalommal farkast kiállt akkor már nem fognak odafigyelni rá, döntse el hát mindenki szépen hogy érdekli-e ez a történet.
Pontosan két hete voltam plazmaferezisen. A szokásos eljárás szerint ilyenkor megnézik a minden egyes alkalommal visszajövő jelentést, amivel szűrik a beteg és plazmaadásból kizárandó egyéneket.

A megszokott orvosi rutinból ekkor lett... nos valami más.
A doktornő elöször csak nézett maga elé, majd kis türelmemet kérve beinvitálta két aszisztensét is akik félhangosan és orvosi szaknyelven kezdtek el beszélgetni egymás közt. Bár rég óta nem tanultam humánbiológiát, pár debreceni orvostan hallgató ismerősömtől már hallottam erről a eljárásról. - Az orvosi etika csúcsaként most fognak velem közölni valami nagyon finomat - gondoltam.

Közöltek is.

Nem részletezném a dolgokat, elég mocskos mint ahogy én magam is. Nem is igazán tudtam hol vagyok miközben felálltam, az egész szoba forogott velem amig az ajtóig mentem. Végig szánakozó szempárok, mint akit utoljára látnak. Kilépve majdnem eltaccsoltam magam.

Azóta már megnyugodtam. Mindig egyik napról a másikra éltem, szóval a két hét ami a kontroll vizsgálatig volt elsőre egy örökkévalóságnak tűnt.
Csakhogy ma hazafelé sétálva éjfélt ütött az óra és rájöttem hogy ennyi volt. Holnap szépen elkapnak valami dokik, és innentől kezdve egy két lábon járó kórlap leszek.

Pedig milyen szépen elterveztem. Fiatal korom idején amikor az élet könnyűnek és hasztalannak tűnt. Mennyit beszélgettünk a halálról! Mind azt állítottuk hogy nem félünk tőle.
S én mindig úgy hittem hogy ha tudnám halálom pontos időpontját oly nagy dolgokra lennék képes. Hogy az elkerülhetetlen ereje majd elszakít a valóságtól s félelem nélkül létezhetek. Bátran veszek majd búcsút mindenkitől és belépek a semmibe. S társaim majd tisztelik a bátroságom.

Nagy lószart! A két hét alatt még rá gondolni se mertem az egészre nem hogy beszélni róla. Próbáltam alkoholba, nőbe, s ki tudja még mibe folytani ezt az egészet. Csak hogy már ez sem segít. Nem olyan már az egész, fakónak, tompának, önismétlő szarnak tűnik csupán.

Ezért voltam olyan ingerlékeny egész héten, ezért mondtam le minden bulit, ezért ültem itthon egyedül és ittam az olcsó sört. S ezért kérek bocsánatot mindenkitől akit esetleg megbántottam.
Isten utál minket, de hééééé! Ha jól csinálom akkor tényleg összejöhet egy rock'and'roll staros távozás 27 esztendősen. Hisz mindig is erre vágytam, nem igaz?